"Most lettem öreg: céltalan a vágy."
(Szabó Lőrinc)
és potyognak a téglák
hevernek a porban, elhagyatva és vigasztalanul
és álmok a porban, és vak remények a porban, és porba hullva az egész élet
ott volt két himalája és három marianna-árok közöttünk, nem jutottak el hozzá a szavaim, a rezdüléseim
ilyenkor annyi mindent mondana az ember, de amikor ott van, rájön, felesleges, nem lehet, az egész elszáll a levegőbe
megértem ezt a mítosztalanítást, hiszen ő döntött, és a döntését önmaga előtt az ember csak így tudja könnyen emészthetővé tenni - csak a másik oldalról ezt rettenetes megélni; amikor tudod, hogy nem úgy volt az egész, de a másik már lerakta a legalsó polcra a történetet, és hiába magyaráznád, csak rontasz a helyzeten, mert a fejedhez vágják, hogy azt csak te akartad úgy látni
emberi reakció, biztos én is hasonmód reagálnék, csak így nem lehet beszélgetni, mert olyan, mintha mindketten más meccset néznénk: az egyikünk képernyőjén kapufa van, a másikon meg még csak a középpályán hozzák fel a labdát
így hát most kérdések sorakoznak, és az is lehet, hogy fel kell tennem a soha meg nem válaszolt kérdések polcára őket
fáj a szívem, vérzik, mert ha csak én gondolom így, de akkor is:
valami értékes, valami fontos veszett el
másfél órát gyalogoltam utánaegy fok volt, és én csak mentem és mentem, koptattam a csizmám sarkát és a macskaköveket - talán így gyászoltam el, ez volt az én gyászmenetem, miközben a lépteim alatt tovagördültek a kövek
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg: céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kisértél, szép halottam
s most árván nézem őket: kinek adjam?
(Szabó Lőrinc: November)
