novemberül. nélküled.
keserű korán megy le a nap, alig múlik négy, és a sötétség szomorítja szívünket. a falak is hideget árasztanak, mióta nem vagy itt velem. hajad kócos csiklandozása helyett kilátástalan köd ébreszt, és ahogy mosoly nincs a szívben, úgya fán sem levél. se nap, se hó, csak a fojtó szürkeség. novemberül.
mint valami levakarhatatlan dallam, az utolsó önfeledt kacajod cseng a fülemben, és ad erőt ahhoz, hogy elhiggyem, egyszer még kitavaszodik.
ilyen kacajjal nem lehet elmenni, így nem lehet búcsúzni, végérvényesen kisétálni egy ember életéből. az a kacaj az összetartozásról mesélt, a meghitt közelségről, a szeretetről. az a kacaj azt mondta, ne félj.
és most mégis félek. hirtelen november lett, és köd, és szél, és oly hosszú idő után nem tudom, merre jársz.
didergő kismadár. az vagyok. nélküled.
