biablog

novemberül. nélküled.
keserű korán megy le a nap, alig múlik négy, és a sötétség szomorítja szívünket. a falak is hideget árasztanak, mióta nem vagy itt velem. hajad kócos csiklandozása helyett kilátástalan köd ébreszt, és ahogy mosoly nincs a szívben, úgya fán sem levél. se nap, se hó, csak a fojtó szürkeség. novemberül.

mint valami levakarhatatlan dallam, az utolsó önfeledt kacajod cseng a fülemben, és ad erőt ahhoz, hogy elhiggyem, egyszer még kitavaszodik.
ilyen kacajjal nem lehet elmenni, így nem lehet búcsúzni, végérvényesen kisétálni egy ember életéből. az a kacaj az összetartozásról mesélt, a meghitt közelségről, a szeretetről. az a kacaj azt mondta, ne félj.

és most mégis félek. hirtelen november lett, és köd, és szél, és oly hosszú idő után nem tudom, merre jársz. 

didergő kismadár. az vagyok. nélküled.

elment a kedves, és én itt ülök vérző szívvel és a karácsony terhével egymagam.
elment, és nem tudom, lesz-e most holnap, holnapután vagy ma este egyáltalán.
elment, és a túlélés most olyan távolinak és lehetetlennek sejlik fel a végtelenben, mint még talán soha ezelőtt.

a mennyből az angyalt húzta a karácsonyi vásár forgatagában egy utcazenész. fájdalmasan és keserűen játszott, mintha a helyzetünk vigasztalanságát, lelkünk minden reccsenését magára vette volna.
ettől aztán még fájóbb lett az örök elválás. utoljára ölelni meg a kedvest, akivel egy életet terveztél leélni, elengedni a kezét, amelyet utoljára tartottál kezeid között, érezni, ahogy az ujjai miliméterről miliméterre kijebb csúsznak a tenyeredből, míg végül nem marad más, amit markolhatsz, csak a légüres tér, amely közétek fúródott örökre.
és közben panaszosan, keservesen még mindig csak szól a mennyből az angyal.
állsz ott a karácsonyi forgatagban, a hegedű sír, a kürtös kalács illata körbejárja a teret. körülötted sürgölődő, rohanó embersereg, akik a karácsonyi kötelező boldogság kellékeit igyekeznek begyűjteni. szembesülsz vele, hogy neked itt ért véget az ünnep, ebben a pillanatban, pont mielőtt még elkezdődhetett volna. és ráébredsz, hogy a mennyből az angyal már soha többet nem a gyerekkori dalocskát, a karácsonyi templomi kórust fogja neked jelenteni, hanem ezt a szívszorító, fájdalmas, visszavonhatatlan pillanatot, amikor elvesztetted a szerelmet, amelyet oly' sokáig vártál.
állsz ott pergő könnyekkel a vásári forgatagban, és mint egy lassított felvételt, látod, ahogy hátat fordít neked, elindul, egy lépés, kettő, három, öt, tizenkilenc, és magával viszi az életed. állsz megkövülten, és a hangszer csak mondja, csak mondja, vég nélkül, fájón, panaszosan. és már nem tudod, te vagy-e elkeseredettebb vagy az a nyomorult hegedű, melyikőtök sír jobban, melyikőtök készül hamarabb összeroppanni a fájdalom súlya alatt.
utoljára még visszanézel a kedvesre, arra, aki másodpercek óta már csak múltidő, és látod, ahogyan a gondosan kiválasztott, szeretettel becsomagolt ajándékaidat cipelve elnyeli a tömeg, hogy aztán ne adja vissza soha többet.
a huszonhetedik mennyből az angyalnál járhattok, mikor feleszmélsz, hogy mindenki téged bámul. vádló, döbbent szemek villannak rád, a karácsonyi kötelező boldogságba a könnyáztatta, zokogástól eltorzult arcod sehogyan sem illik bele, rontja a gondosan megrajzolt mézes-mázos idillt.
hát elindulsz te is, mennyből az angyal, eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok... egy lépés, kettő, három, öt, tizenkilenc...hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok... és egyszer csak csend. megszűnik az összeköttetés a két panaszos lélek között, most már külön utakon kell, hogy cipeljétek fájdalmatokat tovább.

hogy a hegedű sírása elhallgatott-e azóta, nem tudom. én vigasztalhatatlan vagyok.

szilveszter, egyedül, itthon. olyan éles, szívet tépő a hiányod, hogy képtelen vagyok társaságba menni, táncolni, trombitálni, örülni.

ma éjjel két hónapja, hogy nálad felejtettem önmagam. azóta várok valamilyen jelre vagy csodára, de nem érkezik. november 1-e volt, az ajtódból még visszanéztem, emlékszem, mint egy ártatlan angyal, aludtál a hófehér ágyban, és hiába voltál szebb, mint bárki vagy bármi, amit valaha láttam, én becsaptam az ajtót magam mögött.
hogy minden mosolyt, örömöt, és a boldogság legkisebb reménységét is ott hagytam az ajtód mögött, akkor még nem tudtam, azt hiszem. és most itt ülök tőled 2100 km-re, és fuldoklom nélküled. rád gondolok minden lélegzetvétel közben, hiába tudom, hogy nem létezett még értelmetlenebb és reménytelenebb szerelem. nemlétező jelekre várok, sosemvolt csodákért imádkozom, és közben végignézem, ahogy rajongó nők ezrei ácsingóznak utánad, engem pedig az egész világ szánalomra méltó álmodozó bolondnak ítél.
széttép a hiányod, és idetaglóz az internet elé, amely az egyetlen valóságosnak tűnő, ám annál inkább talmi kapcsolat veled. és annál jobban fáj, hogy két klikkeléssel megkereshetnél és írhatnál, mégsem teszed.
én mentem el, én sétáltam ki az ajtódon, én csaptam be magam mögött, miközben békésen aludtál, jól tudom. megérted, hogy én csak okos akartam lenni, életemben először bölcs és okos, és pont ezzel követtem el a legnagyobb butaságot és hajszoltam bele magam a legnagyobb őrületbe, ami valaha is létezett?

most elbúcsúztatom ezt az évet, amelyben megismertelek és elveszítettelek, és félelemmel vegyes reményekkel várom, hogy a jövő év tartogat-e kettőnknek bármit is. elképesztően irreális, de hadd higgyem, hadd reméljem, hogy igen... mert 39 nap múlva, ha az égiek is úgy akarják, újra láthatlak. de vajon nem lesz-e az már késő bármire is? félek, nagyon félek, hogy soha többet nem fogsz már átölelni, és két hónapja azon a november 1-i hajnalon örökre elveszítettelek. van az úgy, hogy a nagy pofonokért nagyon messzire kell menni... hyvää uttaa vuotta, minun rakkaani!

mindig előlről, mindig újból, mindig ugyanott. a hónapok rohannak, az évek futnak, és én a játéktábla ugyanazon mezejében állok bebetonozva, mint akit örök átok kísér.

2100 kilométernyi fájdalom tanyázik bennem. a stockholmi kikőtőben elvesztettem a szívemet.
 

már nem szeretni kéne ami elmúlt
már elhagyni a régit ami holt
a szemet azért nyitva hagyni mégis
a szívet zárni mégse valami bolt
mert nem szabad a non stop nyitva tartás
mert nem szabad az állandóan fáj
az eltelt idő lassan halmozódik
és elfogy a szív a vese vagy a máj
jaj édesanyám olyan egyedül vagy
olyan egyedül vagyok hogy jaj
a térdemért az alázatosságért
folyik valami háború vagy harc
de nem tudok más lenni csak az apu
az ő tartása tart az igaza
már nem tudom hogy hol laktok de kérlek
még utoljára hadd menjek haza

(Jónás Tamás: Zokogás közben)

hogy honnan tartok és hová, már réges-rég nem tudom. az életem irányít engem, és már régen elfelejtettem, hogy lehet ezt másképp is csinálni.

hiányzik az ölelésed (jobban mint gondolná bárki is) és rémiszt a sohamár.

"Lóbáltam a lábam az ágy szélén és fütyültem. Tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom és nem bírom elviselni az emlékeidet.
Ha egyetlen egyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy ahogy a testemre szoktál, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom, hadonászom valami híg átlábolhatatlan gyötrelemben amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel."

(Szabó Magda: Az őz)
 

Kispál és a Borz - Hang és fény

szembejön, akinek nem kéne, nem jön, akinek kéne, teljes az értetlenség és a zűrzavar.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között.
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz. Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes."

Regina Spektor - Laughing with

most két éve, percre két éve. hogy a bőröd, hogy a kezed, hogy a csókod. először, örökre. félve és rettegve, lázasan dideregve, percre pontosan két éve, hogy megtörtént az első.
és én azóta is azt az egy napot nyögöm.
 

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
"Soha nem hagylak el!" Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: "Ne félj!"
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul
mindig lesz, aki vár, aki fél
mindig lesz, aki vissza se tér
megszül, és meghal, és elhagy.

(Szabó T. Anna: Elhagy)

jössz, mindig csak jössz, és borítasz és viszel mindent, mint szélvész vagy hurrikán. persze, nem tudom, van-e még valami, amit el tudsz vinni, legfeljebb azt a kis nyugalmat, amit ébredés után verejtékkel összetákolok, hogy aztán megint csak gyere és elsöpörd, mint zörgő avart azt októberi szélvihar.
meglátsz, és ideges leszel, nem tudom, nem értem, pedig csak egy mosoly kellene, csak egy intés, egyetlen icipici lengő kézmozdulat. nem olyan nehéz.
tegnap még sms, ma meg megint csak, hogy elsuhansz, én pedig tovalépkedek, és ami ott marad utánunk a helyen, ahol keresztezték útjaink egymást, zavar, értetlenség, szomorúság. és a múlt keserédes árnyai.

Meddig élhetek még így napra nap,
áttetszően, akár a füst vagy álom?
Tengerre és testre emlékezem,
a szőlőízt a számban kitalálom.

És lombsuhogást hozzá és kiáltást,
sötét kőben futó erezetet.
Bányaomlást, almabort, békanyálat.
Bármit is, mindig valami helyett,

ami nemlétében is egyre nő,
eltűnnek benne a tettek, a tárgyak.
Mint egy pantomimban, tapogatom,
s jobb híján hívom csak hiánynak.

(Szakács Eszter: Meddig élhetek)
 

Fiona Apple - Across the Universe

soha ki nem mondott tétova szavak, örökre elnyelt vallomások fojtogatják a levegőt.
mióta elmentél, nem látom az eget, nincs hitem és nincs istenem. üszkös kezem nem kulcsolódik imára, helyette markolássza a semmit, amely egykor minden volt általad.

hát, elérted ennyi idő után a semmiből, hogy megint porrá zúz a hiányod.
jössz és borítasz mindent. nem értem, mit akarsz még elvinni tőlem, mikor minden, amim volt, örökre nálad, örökre tied.
nem számít az idő, a távolság, a kések a szívemben. nem számítanak a végzetes tőrdöfések, amelyeket egymáson ejtettünk. nem számít semmi, csak hogy jössz, és újra átveszed a hatalmat az életem fölött.

hogy a kérdés vagy-e az életemben, vagy mindenre vagy a válasz, nem tudom. 

Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

(Lesznai Anna: A szó)

egy elengedés-gyakorlat, amolyan hellinger-féle.

emlékszem, amikor kb. fél éve először olvastam egy könyvesboltban, annyira potyogtak a könnyeim a felétől, hogy nem láttam a sorokat. az eladók hülyének néztek, a vásárlók méginkább.
végre megszereztem, begépeltem, és most, amikor már nincsen több szónak helye, csak ennyit üzenek neked.
 

[...]
ő hagyott el vagy te hagytad el
fájdalmat okoztál vagy fájdalmat okozott
végül tettes voltál vagy áldozat
a lelked pontosan tudja ezt
és most figyelj arra aki számít
aki még nem múlt vagy régmúlt hanem jelen
talán befejezett jelen talán közeljövő
de mindenképp jelen még
gondolj az általad ütött sebekre
érezd ahogyan fájnak
gondolj az általa ütött sebekre
érezd ahogyan fájnak
és most fordulj oda hozzá
lélegezz mélyeket
szólítsad meg
.......
mondanom kell valami fontosat
többé nem felejtem el mindazt a szépet
ami összekötött minket
többé nem felejtem el
milyen sokat kaptam tőled
többé nem felejtem el
megadtál nekem mindent
amit adni tudtál
lehet hogy néha úgy éreztem
nem elég
lehet hogy sokszor haragudtam
de akire haragszunk
azt örökre az életünk részévé tesszük
csakhogy az örökre sem tart örökké
nincs más választásom
búcsút veszek tőled
mindent megköszönök
és elengedlek
azt is elengedem ami fájt
ami kínzott
ami meggyötört
akárhogyan is volt
amit neked adtam szívesen adtam
amit nekem adtál örökre megtartom
vállalom a felelősséget
és visszaadom abból a te részed
örökké az maradsz bennem aki voltál
megkapod a szívemben a téged megillető díszhelyet
mást mondani nem tudok
talán visszanyerjük a békénket
s akkor az is mindegy
elválunk-e egymástól
vagy megpróbáljuk folytatni
újrakezdeni
avagy elölről
legyen ahogyan lennie kell
és már nincsen több szó
de még bejárod a teret
az otthont
ahol annyira szerettél
annyira szeretted
annyira szerettetek"

(Vámos Miklós: Utazások Erotikában)

immáron a 30-asok táborát erősítve.
 

De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is….

(Rab Zsuzsa: De addig)

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

(Bella István: Mégis)

jössz a semmiből, és hirtelen mindent felforgatsz. egyenes lesz a görbe és görbe lesz az egyenes.

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

(Bella István: Szeptember)

a mai az utolsó napom a huszas éveimben... éjféltől új időszámítás kezdődik.
azért egy kicsit megvisel. számvetésre, mélybe mászásba, múltba révedésre késztet.
 

Nem lehet jó a semminek.
Őt senki sem kérdi meg
hogy van, mizujs. Ugyan dehogy!
Azt mondaná, kösz, sehogy.

Nem lehet jó a semminek.
Őt senki sem érti meg,
hogy van, hogy nincs. Egy kaptafa.
Így se, úgy se látszana.

Ha kérdeznéd, hogy hogy vagyok,
azt mondanám, kösz, sehogy.
S legyen sötét, vagy lámpa kell?
Mindegy. Úgy sem alszom el.

(Pion István: Nem lehet jó a semminek) 
 

Hát itt ülsz.
Lépcsőfordulónyi csendben.
Szilánkjaidból így lehetsz egész.
Ne félj. Fájni már nem fog élesebben
az elvágott mondatok közti rés.
 
Ez még a hátha-mégis,
hogyha-mégse.
Fejed felett
a lámpafény dadog:
(neon-madárka szárnya,
rebbenése.)
 
Még ne szólj.
Még nem kell kimondanod.

(Székely Szabolcs: Még nem) 

Jurga - 5th season

majdnem.
a leggyilkosabb szó mind közül. rosszabb, mint a nem, kínzóbb, mint a semmi, pokolibb, mint a soha.
de tudd: tegnap nagyharsányban, a szőlőhegyen menet kinevettelek magamból. kinevettem magamból minden fájdalmat és minden majdnemet.

sajnálom, hogy majdnem összejött.
 

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

(Kányádi Sándor: Tudod...)

Cseh Tamás - Fehér babák (a kedvencem)
Nyugodj békében, Tamás!

ha te tudnád, amit én...
 

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: "Tedd!" vagy "Ne tedd!"
- az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: "Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!"
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: "Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!

(Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca)
 

megint olyan nehéz, kaptatókkal teli az élet.
megint nem olyan jó a bőrömben, a világomban, az életemben lenni.
megint a hiány vert tanyát bennem, megint nemakarni és felejteni kéne.
megint nagy kellene az érintés, az ölelés, a szerelem. ehelyett csak a falak, csak az ennyivolt, csak a nemlehet.

nehéz elindulni a semmibe. 
 

Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
és nem felel a nappal
és nem felel az éj,-

de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

(Szabó Magda: Valóban)

Carlos Varela: Una palabra

Megfogni és elengedni.
Örülni annak, ami nincs.
Nézni, hogy tündököl.
Ajtótalan kilincs.

Sehová se menni el,
nem maradni sehol.
Ugyanazzal a mozdulattal
ellök és átkarol.

Odabújni, ha fagy,
érezni, ahogy cirkulál,
mint melegvíz a csövekben,
az, amit nem talál.

(Szakács Eszter: Megfogni és elengedni)

Portishead - Over

eltelt egy hónap. és ennyi volt.
hazudhatnám, hogy nem hiányzik, de nem lenne igaz. de ki tudja, igaz-e még ebben az életben valami? néha komolyan kételkedem.
 

vagyok az örök maradás
te az örök menés
ha nem vagy itthon a lakás
üres hullámverés
 
ágyamon üres tenger és
fal felé fordulás
vagyunk a mindig-érkezés
a mindig-indulás

(Székely Szabolcs: Pénelopé - részlet) 
 

Björk - All is full of love

szív- és ésszerű volna most
szeretni tudni bárki mást
ez a vers is mint egy tengerész
próbálgatja az indulást
amíg a partnak integetne
helyet cserél az ott s az itt
de már a nyílt vizekre tartva
kibontja horizontjait

szív- és ésszerű volna most
szeretni tudni bárki mást
ez a vers is mint egy óramű
próbálgatja a kattogást
de véletlen csak hogyha pontos
pontatlansága tervezett
rafinált szívritmuszavar
benned lüktet és nem neked

szív- és ésszerű volna most
szeretni tudni bárki mást
ez a vers is mint egy terhes asszony
próbálgatja a fáradást
de ki várandós önmagával
egyszerre magzat anyaöl
mindenórás gyermekével
saját kezében sírna föl

szív- és ésszerű volna most
szeretni tudni bárki mást
ez a vers is mint egy kisgyerek
próbálgatja a meghalást
a kéz bár gyengéden pofozza
hogy meg ne halj most nem szabad
pedig csak azt mutatja bízik
benned hogy te add meg magad

(Székely Szabolcs: A próbálgatás balladája)
 

Morcheeba - Gained the World

ma szembejöttél véletlenül, hirtelen, visszavonhatatlanul.
szerintem most te vonzottál be engem. nekem a mai napomban, a pillanatnyi kis életemben nem volt benne, hogy szembejöjj ilyen véletlenül, ilyen hirtelen, ilyen visszavonhatatlanul.
és akkor ott hamuszürkévé vált a világ, és elnémult minden, mintha valaki a mute gombra könyökölt volna akaratlanul.
akkot ott tíz percre nekem még mindig megfagyott a világ, és kívüle kerültem egy pillanat alatt. hogy feltűnő pótcselekvéssorozatba kezdtél volna, amikor a látómeződbe kerültem, hát, már az sem érdekel.
csak arra lennék kíváncsi, hogy miért hoz elém még mindig minden?
reggel, még félálomban a munkahelyen rendet raktam a fiókomban. találtam egy törzsvásárlói kártyát, ami anyukádé, aztán meg a fiúk elmentek berénybe, és hirtelen azt is megértettem, neked hogy került az életedbe berény, miért töltöd ott az életedet, amikor éppen nem pécsen vagy.
olyan nehéz ez így, hogy lett egy új munkahelyem, és velem vagy ott is minden nap, hiába nem akarom.
pár napig reménykedtem valakiben, valamiben, ami sokkal többnek tűnt, mint ami valójában, amiből sokkal több, sokkal szebb, sokkal fontosabb dolog lehetett volna. de nem lett, és most megint itt vagy velem, már nem úgy, már nem annyira, már nem olyan végérvényesen. de itt vagy, és ez ellen tehetetlen vagyok.
 

Világgá menni láttam, de
azt hittem, csak sétál,
sétál a nagykabátban,
a szerelem idején együtt
vásárolt nagykabátban,
sétál csak úgy, vagy sétál
de világgá akar menni,
azt hittem, hogy csak sétál
és nem fog világgá menni,
világgá menni láttam,
nem gondoltam, hogy ennyi.

A hatalmas, néma H-nál
futottunk akkor össze
(kórházba rohantam éppen,
a műtét előtt apámhoz),
a hatalmas, néma H-nál,
a járdaszélen álltunk.
Mondta, hogy világgá megy,
mondtam, hogy sietek sajnos,
mondta, hogy akkor menjek,
motyogtam: akkor én is...
mosolygott: szia, és elment.

Az utca lejtett előtte
és emelkedett előttem,
emelkedett és lejtett,
végig működött közben.

(Kemény István: A néma H)

Kiss Tibor (Quimby) - Kemény István: A néha H (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2007)

Tudod, hogy mind meghal az ember.
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem.

(Gyurkovics Tibor: Szállás)

na, ide majd írok holnap, most nem jönnek a szavak.
de van, lesz mit.
 

Kemény István "Úti dal" című verse Kiss Tibi előadásában

Ahol voltam, ott már csomagolnak
Ahol leszek, nem vár oda senki
Ahol vagyok, a köd visszagágog
El akarlak hagyni mindörökre.

a ma éjszaka margójára... a trolin kívül minden betűje releváns.


Mellőlem ma éjjel sorra kihaltak,
akik már mondhatnának valamit.
Azt nem hiszem, hogy egyedül maradtam,
egyedül más... én ne tudnám?
De most nincs más senki itt.
Egy olyan éjszaka végén vagyok,
amikor minden kiderült, sorra minden,
és magam se hiszem, de végigmentem
a járható szakaszon. Először
voltam a végén. Hajnalodik.
Ezek megint a trolihangok,
ezek megint a madarak,
ez itt már megint a kékülő égbolt.
Véletlenedik.

(Kemény István: Először a végén)

azt szeretném, hogy valaki tojásrántottát süssön nekem reggelire. vagy omlettet. vagy a bundáskenyér is megteszi.

miért van az, hogy még mindig hiányzik?
ma azt hallottam, hogy szeretne felhívni, csak nem mer. jó lenne ebben az illúzióban áltatni magam, de ez nyilvánvaló hülyeség.
ennyit még senkit nem bátorítottam. de akármit csináltam, mindig lepattantam róla...
ma megint percekkel kerültük el egymást, ahogy az elmúlt héten olyan sokszor. sőt, volt amikor másodperceken múlottak dolgok. és nyilván ezek sem véletlenek...

a minap kedvem szottyant és elővettem a furulyámat. meg hozzá a gimis énekkönyvemet, hogy keressek valami eljátszható darabot, dvoržaktól vagy smetanától vagy ilyesmi.
a könyv elején találtam egy herder idézetet, amit kötelezően be kellett írnunk: "a lelkünkhöz a fülünk van a legközelebb."
tessék mondani, az nagy gáz, ha nekem az orrom...?!

Mono - Life in mono: ezt a számot ma a Petőfin hallottam, kerékfújkodás közben... kicsit nyálas (ez a Szép remények zenéje is), de azért van benne valami.

The tree-lined avenue
Begins to fade from view
Drowning past regrets
In tea and cigarettes
But I can’t seem to forget
When you came along
Ingenue

túljutottam rajtatok. egytől egyig. újra szabad vagyok. kiábrándultam, végérvényesen.
de hogy a szabadság meddig szabadság, és honnan válik rabsággá, nem tudom...
mert ha úgy vagyok szabad, hogy nem akarok az lenni, akkor az már voltaképpen egyfajta rabság, ugye? és ha rab akarok lenni, akkor a rabság voltaképpen szabadság, hiszen én választottam, felelősségteljesen, saját szabad akaratomból, nemdebár?

két és fél éve nem voltam ilyen üres és vágytalan.


WC-n sírni
Ágyon állni
Felhőn félni
Gonoszt birizgálni
A víz sok útja
Száraz földben
Amíg talán a
Gyökérig ér
Minden meglesz
Az összes nyomor
Megigazulsz
Elkárhozol, bármi
WC-n sírni
Ágyon állni
A felhőkön meg
Minden belefér

Űrhajók, angyalok, Isten tortáján ragyog
Egy fekvő nyolcas, így ünnepel minden új napot
Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél
És bármibe kerül, vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj
Úristen, Úristen, hogy én ezt mennyire unom
Belülről érzem, és kívülről tudom, hogy:

Beszél, aki keres
Hallgat, aki talált
Senki nem ért semmit
Az orvosok például nem értik a halált
Hát, senki nem ért semmit…

Űrhajók, angyalok, Isten tortáján ragyog
Egy fekvő nyolcas, így ünnepel minden új napot és

Beszél, aki keres
Hallgat, aki talált
Senki nem ért semmit
Többek között, szerintem, az orvosok a halált
Hát, senki nem ért semmit…

(tudom, hogy ez a Senki nem ért semmit és nem a WC-n sírni, szóval a szöveg és a zene nem kompatibilis, csupán vannak átfedések...)

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
 
Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

(Pilinszky János: Tilos csillagon)
 

Vagy hogy nem dőltem össze én is
az első, óvatlan döbbenetben,
mikor csak megsejtettem félig
ki szeretett és kit szerettem.

(Bella Isván: Madár repül a föld felett - részlet)

 
ma voltam külföldön, legalábbis Beli Manastir-ban. munkahelyi kiküldetés. ápoltam az új kollegiális kapcsolatokat. hazafelé Villány, Máriagyűd, minden egyéb.
magányos vagyok. és estére kiborultam.
miért van az, hogy senkinek nincs jobb dolga, mint más életével és dolgaival (jelen esetben az enyémmel) törődni?
miért nem dönthetem el én, kivel mit akarok az életem történései közül megosztani? miért kell nyelnem és tűrnöm, hogy az emberek súgdolózzanak, ítélkezzenek és véleményt alkossanak, miközben fogalmuk sincs a lényegről, nevezetesen arról, hogy bennem mi játszódik le odabent?
egy, azaz egy embernek mondtam el az április 18-át, azt is csak egy félreértés miatt. ma már egy olyan embertől is visszahallottam, akivel mésfél hónapja nem is beszéltem... persze mindez egy rém kínos szituáció nyomán, ahol még nekem kellett, hogy kellemetlenül érezzem magam, mintha épp nem lenne elég bajom...
elég volt. vendettát hirdetek. és a magánéletemet egy lakattal lezárt duplafedelű ládikóba rejtem.

május lett. elkezdődött hát a legkedvesebb időszakom.
ha tudhatnám, hogy a tavalyi szörnyűségek után idén nyáron vajon lehetek-e boldog? két napra megláttam, milyen az élet, az, amikor az ember él, és nem csak eszik és szuszog...
most már nem akarom beérni kevesebbel...

ma arra kelek, hogy felhív a volt kis üdvöskéd, hogy információkat kérjen rólad. lehidalok.
próbálom kikerüni a kérést, és azon gondolkodom, hogy brand new life meg elengedés, hurrá, végre megcsináltam, és akkor most szórakozik velem az élet, hogy minden nap csinál valami történést, ami veled kapcsolatos?
leteszi a telefont, azt mondja, akkor most felhív téged. próbálok nem irigykedni, próbálom, hogy ne szoruljon össze a szükségesnél jobban a szívem, hogy ő hívhat, hogy vele most beszélni fogsz.
este visszahív. valami nem stimmel, tuti bekevert nekem, mentegetőzik. mindegy, nem oszt és nem szoroz. kettőnk történetében (ha van még ilyen) ilyen csip-csup dolgok már sohasem fognak osztani vagy szorozni. állítólag beszélgettetek rólam, állítólag számon kért, hogy kirúgtál, állítólag te megint hazudtál meg beszéltél össze-vissza. persze, van ebben bármi meglepő?
próbálok legyinteni, és nem foglalkozni az egésszel, elvégre új élet van - nélküled.
csak... akkor miért ez az egész?

közben meg hiányzik valaki. várom, hogy hívjon. de nem hív. csalódott vagyok.
tegnap munka közben végig egy idegen telefonszám tartott izgalomban (ahogy ilyenkor lenni szokott, tiszta murphy), kétszer is kerestek róla. ebédszünetben visszahívtam, hangpostafiók. jó kis férfiorgánum, meghallgattam egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor, hátha sikerül beazonosítani, vagy ami mégjobb, ráhúzni azt a hangot, amit most hallani szeretnék.
este visszahív, persze, ahogy ilyenkor mindig (amikor az ember reménytelenül vár egy hívást), téves kapcsolás. valami paraszt, vidéki tájszólással. feladom.
azt hiszem, a férfiak elképzelni sem tudják, milyen rémes ilyenkor nőnek lenni. amikor 2-3 nap az élet, és az igen vagy nem egyetlen telefoncsörgésbe van kódolva...

este ad hoc bementünk a városba, váratlanul így alakult. persze az első ember aki szembejött a rákóczi úton, ő volt, akinek hiába várom a jelentkezését. judit sem szólt egy szót sem, csak döbbenten rázta a fejét. megy ez nekem, ahogyan mindig is. a személy úgy látszik, részletkérdés...
hogy tudom már őt is bevonzani? kicsit káosz van. káosz amigos.
a koncert óta quimbyt hallgatok megállás nélkül. sosem tűnt még fel ennyire, hogy minden rohadt számban minimum háromszor szerepel az a szó, amit most az előbbiek okán annyira nem szeretek hallani... (ld. lenti videó... LOL, ez nagy poén...:))
 

"A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság.
A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat. Ez a személyesség. Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni. "

(Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis)
 

Livius A teljesség feléből (Weöres): "Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha a menny felé növekszik."

most képlékeny a világ, most egy hatalmas útkereszteződés az élet. most bármi lehet, bárhol és bármikor. mehetek bármerre és bárhová.
ezer út, ezer irány, ezer látszólagos lehetőség. most nincs Te, és nincs Én sem, most csak ár van, sodrás van, meg uralkodó szélirány.
könnyen lehet, hogy a bármiből semmi lesz és a bármerréből sehová, de lenni kell és menni kell, és majd az élet megint oszt valamilyen lapot.
csak kár, hogy az éjszaka megint a magányban kotorász.

A lenyugvó nap a kert végében nyárfákba öltözött
A bizsergés a levegőből az ölünkbe költözött
Bíborba borul a világ, ezer felhő ég
Mohák alatt, a fák felett reszket a nyári lég
Csak úgy ültünk ott a minden közepén és senki nem talált
Mikor a hülő nap a fák tövében lelt egy új halált
Ott iramlik az érzés, szülte valami tűz
Szarik a jövőre és a múltból csúfot űz

Elszórakozunk egymás mellett, elvétjük az arányt
Egymásnak vetett háttal bámuljuk a magányt
Elbámulunk egymás mellett, elvezzük a homályt
Egymásnak vetett háttal fürkésszük a magányt

Most majdnem megint éreztelek, odakünn már dereng
Magába harap a konok lény, néha elmereng
Hogy kerülök ide így, üszkös ez a tájék
Tűz és fény voltunk, füst vagyok, te meg árnyék
Megint itt van a semmi, hát öleljük meg jól
Szeretem azt is, mikor hallgat, de még jobban, amikor
Elmondja, hogy hol a legjobb neki, és mitől fél
Én nyakon ragadom akkor és rúgom, takarodj, rusnya tél

Elszórakozunk egymás mellett, elvétjük az arányt
Egymásnak vetett háttal bámuljuk a magányt

első nap az új munkahelyemen. vagy inkább a minusz egyedik.
odaülök a leendő számítógépem elé, és tele van anyád e-mailjeivel. próbálok úgy tenni, mintha nem, csak azért sem zavarna.
aztán jön a posta, jó párat tévesen hozzánk dobnak be. egyiken anyád neve virít. nem, nem a miénk, mondom, és odateszem a továbbküldendő kupacra. m.k.-né, az nem én vagyok, és bármennyire is szerettem volna, nem is leszek soha.
nehéz ez így, hogy mindenhonnan téged hoz szembe az élet. és kezdek aggódni, hogy tényleg kicsi lesz ez a város nekünk. így, külön.

furcsa érzés, hogy hiányzik valaki, aki nem te vagy.


Belevágok a testembe, belevágok egy embert.
Szörnyű az énnekem: mi mindenre vágyom.
Szeretett egy ember. Túl sokáig nem mert.
Most mellettem van távol.

Belelököm egyszer, bosszúból, magamba.
Utána is ugrom, törvény, bíró híján.
Szelídséggel zsarol. Legyek-e goromba?
S mi lenne, ha győznék, csak, mert tovább bírnám?

Isten vak szemében az a hős, ki téved.
Az az elég, ami örökké kevés.
Későn tudtam már meg, hogy valakit végleg
szeretni akarni: kísérletezés.

(Jónás Tamás: Kísérletezés) 

...hol van az a vég, aminek eleje sincs még?

mert képes voltam rá, mert megcsináltam, mert elbúcsúztam és elengedtelek, az élet cserébe adott egy nagyon nagy csodát...
hogy segítség volt ez vagy jutalom? mindkettő talán.
most jó, most minden jó, most olyan, mintha élnék. rég volt ilyen békesség odabent.

amit tavaly április 18-át tennünk kellett volna, azt egy év késéssel most megtettem másvalakivel.
elképesztő csavarokat karistol az élet...

pláne, hogy ma, vasárnap délután, 4 hónap után a semmiből felhív a titkárnőd... hát, faszán kezdődik ez a vadiúj élet, amelyből száműztelek.
elmondtam neki, hogy éppen most mennyire jól vagyok. remélem, reggel az első dolgod lesz, hogy ezt megtudod.
az egyéves átok tegnap végleg letelt. most tökjó. kiböjtöltöltem, rászolgáltam.
szeretném hinni, hogy így is marad...

 Chris Isaac - Wicked game (csak mert ide vág és szó volt éjjel róla)

ma el foglak engedni, és új szelek irányába megyek tovább. kell. muszáj. és már én is akarom.
az éjszaka kisebb csodát hozott, így nem lesz olyan nehéz. mikor a langyos tavaszi éjszakában a trafik falához nyomtak, úgy éreztem, bár ezer óceánt telesírtam miattad, most mégis menni fog ez nélküled...
ma este búcsút intek, és nem lesz tovább, manó...

These tears I've cried.
I've cried a thousand oceans.
And if it seems I'm floating in the darkness
Well, I can't believe that I would keep,
Keep you from flying;
And I would cry a thousand more
If that's what it takes to sail you home,
Sail you home.
Sail you home.

I'm aware what the rules are.
But you know that I will run.
You know that I will follow you
Over Silbury Hill,
Through the solar field.
You know that I will follow you.

And if I find you
Will you still remember playing at trains,
Or does this little blue ball just fade away?

Over Silbury Hill,
Through the solar field,
You know that I will follow you.
I'm aware what the rules are,
But you know that I will run.
You know that I will follow you.

These tears I've cried.
I've cried a thousand oceans.
And if it seems I'm floating in the darkness
Well, I can't believe that I would keep,
Keep you from flying.
So I will cry a thousand more
If that's what it takes to sail you home,
Sail you home,
Sail you home. 

ez a vers... tükre az elmúlt heteknek. annak ami van. vagyis ami nincs.
az utolsó két sor. te.

meg akarlak tanulni gyűlölni. hogy visszakapjam az életem.
 

Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
és nem felel a nappal
és nem felel az éj,-

de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

(Szabó Magda: Valóban) 
 

VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
tökjótökjótökjó!:)

te voltál az első, akinek elmondtam. de tudd: ez volt az utolsó esemény és gondolat, amit közöltem veled.
talán valóban egyéves átok sújtott és most szombaton végre vége lesz?
talán az átok után most billen át a mutató, most fordul az apály dagályba, a hét nap ínség hét nap bőségbe?
félek elkiabálni... de talán, talán, talán...
 

Ahogy utazni készülődsz,
de most még nincsen itt a napja,
ahogy deres kilincs a bőrt
az ujjadon magához kapja,
ahogy minden ősz előtt
egy örök nyári nap van,
ahogy a késsel vágott seb
sem lüktet az első pillanatban,
ahogy megérzed azt, hogy
innentől nem lehet már félig,
ahogy az édes íz
nem ér el még a romló foggyökérig:
tisztán hallod minden szavát,
és nem érted mégse,
hát visszakérdezel, hogy teljen az idő,
és fájjon, fájjon végre.

(Turbuly Lilla: Határ.idő) 

PASO: Summertime (Kiss Erzsi, Harcsa Veronika)

április 11. utoljára Budapesten, utoljára Siófokon. már egy éve.
nagyszombat. egy éve még kéz a kézben hallottuk, ahogy a harangok Rómából visszatértek.
még egy hetem van, hogy lezárjam, ami lezárásért könyörög.
 

Visszatérek mindig, mindenhonnan hozzád,
akinek még nevét se találtam.

Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek,
de épp így lehetett volna:
koriander vagy nagykabát.
Kavicsot gyűjtöttem a parton,
mert rád hasonlított mind,
és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy,
ha beszélnem kell.
Néhány férfit szerettem is,
mert nem hasonlítottak rád,
és ettől mintha
világosabban kirajzolódott volna az arcod.

Már nem keresek, csak méricskélek.
Férfinépet, szavakat.
Egyedül és rutinból élek.

Mint akinek állandóan a nyelve hegyén van,
és belefáradt, hogy nem tudja kimondani,
nem tudja kimondani.

(Szakács Eszter: Rólad, rólam)

ma vagy 39 éves.
az emlékműnél szomorú szelek fújnak.

ideje van a költészetnek
ideje lejárt a túltudásnak
repülésük van a fészkeknek
repedése van minden tojásnak
aki most hallgat belehalhat
aki nem táncol az pórul járhat
ürülése van a szívnek és
a borral teletöltött pohárnak
szabad most ostyát tépni az égből
tüzet vizet ki szabadon enged
koronát kap az kőből és kénből
megdicsőül most aki szenved

aki az időt most leállítja
aki a múltjának lombot enged
megnyílik annak majd a sírja
s atlantisza a kisírt szemnek
kitüremkedik homlokára
gondolatai szétrebbennek
kezében megáll a homokóra
s kitüntetik azt ma szép embernek

aki az időt most felgyorsítja
szörnyek ölében megpihenhet
vaskapuit a földnek nyitja
nyugalma sebe lesz ő a csendnek
akinek torkából kígyó csusszan
ő lesz az áldozó s áldozat egyben
szeretni fog az szépen hosszan
s telvén az idő egyre szebben

ideje van a pusztulásnak
sírásnak rívásnak nincsen semmi
lehajtott fejű tátikákon
érdemes most még elmerengni
halakat vetnek partra a habok
s partokon ágyat vetnek a halak
arcukat tépik a hallgatagok
de alatta újabb arcuk marad

ideje van a szerelemnek
ideje nedves szűk barlangnak
ideje van minden háznak
bezárt ajtónak reteszelt ablaknak
ideje gátnak és szakadásnak
ideje van hogy a régen vének
meghaljanak végre és suhancok
örüljenek a vérörvénynek

ideje van az imádkozásnak
adni egymásnak sorsot kulcsot
ideje van a pazarlásnak
hitből és istenből van most túl sok
ideje térdnek és harangozásnak
de legfőképpen a büszkeségnek:
láng van! meleg van! mert a máglyán
büdösen bár de testeink égnek!

(Jónás Tamás: Kisírt szemek atlantisza)
 

ma vagyok 29,5 éves.
seholse talállak.
 
"Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy."

(Quimby: Ajjajjaj)

Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

(vas István: A hang)

hát, ilyen volt ez a szörnyű hét nap, ami mögöttem van.
megannyi bénító félelem, várakozás és leskelődés a fénnyel átszőtt ködben. aztán a szégyenkezés, aztán a nincs-ott-senki-sem, aztán a gyógyíthatatlan fájdalom.
aztán az értetenség, aztán a koppanó miért, és a miértbe szőve a kérdés, hogy előtte hét napig miért igen, és most hét napig miért nem. és hogy most már örökre így lesz-e ezután...?
Lord, can you hear me now? or am I lost?

azt hiszem, igen. elvesztem. nem hall engem Senki sem.

Damien Rice - Cold Water 
(ezt a számot szeretted Te is...)

ez a mai nap... megint te, megint mindenhonnan te, aztán a semmiből az orromban az illatod, aztán a sokk, aztán a döbbenet, aztán az értetlenség.
ezt tényleg én tudom ilyen profin játszani?
égoïste... ha lehunyom a szemem, egy pillanatra olyan, mintha visszarepítene oda, ahová utak már nem vezetnek.
hogy ezt hogy csináltam, nem tudom. pokolian fáj és pokolian jó. behunyom a szemem, szippantok egy nagyot, és újra a karjaidban vagyok. legális kokain.
mivégre a véletlenek?

erről a klipről eszembe jutott, hogy egy éve ilyenkor olvastam újra az Üvöltő szeleket 16 éves korom után. volt benne egy kedvenc idézetem, megkerestem hát:

"Amit sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy mi valaha egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad.
Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, és ezzel összetörted az enyémet is."

(Emily Bronte: Üvöltő szelek)
 

hajnalban Kiskunhalasra menet ezt a (lenti) számot hallottam meg először a rádióban. nem tudtam, mi ez, de abban a korai álmos napsütésben a szövege az üléshez passzírozott.
az út jó volt, bár a szükségesnél kicsit többször villant a gondolatomba, hogy jártam egyszer a Velencei-tónál.
 

Még mindig
                       nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
                             Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő.

(Fodor Ákos: Még mindig)

Hajában hó volt, akkor még jó volt... Csak nézted hogyan megy tovább...
Miatta hitted, könnyebb az élet... Csak nézted, hogyan megy tovább.
Titokban nézted furcsa járását, Álmodtál róla, nem vált valóra,
Csak nézted, hogyan megy tovább.
Tudod, hogy szép vagy, ne bánd a múltat... Csak nézd, hogyan megy tovább.

Elmegyek, mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét.

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim
mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét.

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a Napban, árvizek
mutatják: elmegyek innét.

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom, hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét.

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal, mely harsonáktól meg nem indul,
hogy elmehessek innét.

De minden fölborult egyensúly
szikla, mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét.

Por száll, homok pereg
mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

(Rakovszky Zsuzsa: Elmegyek)

ha voltam is, már nem vagyok - és még kevésbé leszek.
mert vannak dolgok, amiket már nem lehet visszacsinálni (eleve: semmit se lehet!), és vannak helyek, ahonnan már nem lehet visszajönni.
vannak búcsúszavak, melyeket csak képzeletben mond el az ember, és vannak álmok, melyeket magával visz a végtelenbe.
mert ott a párhuzamosok is találkoznak.

Itt minden fakad, minden rügyezik.
Nem, az már nem mondható el, hogy élnék.
Micsoda kacifántos ügy ez itt.

Meg volnék, igen, halva. Csak valahogy
kimenőt kaptam. Főhet a fejem:
hogy lesz a vissza? Lesz-é a vala hogy?

Jegemen
ütődött én-lék.

(Várady Szabolcs: A rímszálak elkötése)

mintha nekem mondanák...

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?

(Ágh István: Mit kívánjak neked?)