biablog

a pirkadat előtti óra a legsötétebb, a vihar előtti csend a legveszedelmesebb, karnyújtásnyival a cél előtt adja fel a legkönnyebben az ember
lehet, hogy csak a krónikus kialvatlanság emel négyzetre, köbre apró lelki rezdüléseket
reggel 6-kor hatalmas villámcsapkodásra ébredtem, azóta talpon, lehet, csak ez a baj

cudarul vagyok, és semmi nem segít
persze, tudom, egy apró rezdülés a másik oldalról, és tótágast áll a világ: ami most rozsdás, akkor fényesen fog ragyogni, ami most alaktalan, az alakot fog ölteni
ilyenkor nem hiszek semmiben, amiben tegnap még hittem; ilyenkor ami igaz volt, azt is hazugságnak látom
kincstári optimizmus csap át szívtépő rekviembe - estéről reggelre és reggelről estére
meddig még ez az észvesztő hullámvasút, meddig még ez a szédítő körhinta

ahogy közelednek a válaszok, úgy terül szét bennem a bizonytalanság
és mindeközben nem történik semmi
csak bennem dübörögnek az események, odakint, a látható világban a történetünk néma és rezzenéstelen

de hát, meddig még ez a boldog-szomorú, reménykedőn-reményvesztett, bizakodó-lemondó létállapot?
és repülök és zuhanok, és hihetetlen amplitudón pattogok fel s alá, de édes nekem ez a hullámvasút - édesebb sokkal, mint nélküle

rég nem zakatolt így az élet