mindig előlről, mindig újból, mindig ugyanott. a hónapok rohannak, az évek futnak, és én a játéktábla ugyanazon mezejében állok bebetonozva, mint akit örök átok kísér.
2100 kilométernyi fájdalom tanyázik bennem. a stockholmi kikőtőben elvesztettem a szívemet.
már nem szeretni kéne ami elmúlt
már elhagyni a régit ami holt
a szemet azért nyitva hagyni mégis
a szívet zárni mégse valami bolt
mert nem szabad a non stop nyitva tartás
mert nem szabad az állandóan fáj
az eltelt idő lassan halmozódik
és elfogy a szív a vese vagy a máj
jaj édesanyám olyan egyedül vagy
olyan egyedül vagyok hogy jaj
a térdemért az alázatosságért
folyik valami háború vagy harc
de nem tudok más lenni csak az apu
az ő tartása tart az igaza
már nem tudom hogy hol laktok de kérlek
még utoljára hadd menjek haza
(Jónás Tamás: Zokogás közben)
