soha ki nem mondott tétova szavak, örökre elnyelt vallomások fojtogatják a levegőt.
mióta elmentél, nem látom az eget, nincs hitem és nincs istenem. üszkös kezem nem kulcsolódik imára, helyette markolássza a semmit, amely egykor minden volt általad.
hát, elérted ennyi idő után a semmiből, hogy megint porrá zúz a hiányod.
jössz és borítasz mindent. nem értem, mit akarsz még elvinni tőlem, mikor minden, amim volt, örökre nálad, örökre tied.
nem számít az idő, a távolság, a kések a szívemben. nem számítanak a végzetes tőrdöfések, amelyeket egymáson ejtettünk. nem számít semmi, csak hogy jössz, és újra átveszed a hatalmat az életem fölött.
hogy a kérdés vagy-e az életemben, vagy mindenre vagy a válasz, nem tudom.
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
(Lesznai Anna: A szó)
