biablog

"Amikor felkereste Tomast, Tereza a hóna alatt egy regényt szorongatott; a regény elején, különös körülmények között találkozik Anna és Vronszkij.
Állnak a peronon, ahol éppen a vonat alá esett valaki. A regény végén Anna veti magát a vonat alá. Ez a szimmetrikus kompozíció, melynek elején és végén ugyanaz a motívum bukkan föl, önöknek talán nagyon "regényesnek" tűnik.
Úgy van, egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha a "regényes" szót nem azonosítják a "kitalált", "mesterkélt", "élettől idegen" szavakkal. Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is.
Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző.
Anna másképp is eldobhatta volna magától az életét. De az állomás és halál motívuma, ez a szerelme születésével feledhetetlenül összefonódó motívum vonzotta őt komor szépségével a kétségbeesés pillanatában.
Anélkül, hogy tudna róla, az ember a lesötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.
Nem kifogásolhatjuk tehát, ha a regényt megigézi a véletlenek rejtélyes találkozása, joggal kifogásolhatjuk viszont, ha az ember a mindennapi életében vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját.

(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen... - részlet)