biablog

elment a kedves, és én itt ülök vérző szívvel és a karácsony terhével egymagam.
elment, és nem tudom, lesz-e most holnap, holnapután vagy ma este egyáltalán.
elment, és a túlélés most olyan távolinak és lehetetlennek sejlik fel a végtelenben, mint még talán soha ezelőtt.

a mennyből az angyalt húzta a karácsonyi vásár forgatagában egy utcazenész. fájdalmasan és keserűen játszott, mintha a helyzetünk vigasztalanságát, lelkünk minden reccsenését magára vette volna.
ettől aztán még fájóbb lett az örök elválás. utoljára ölelni meg a kedvest, akivel egy életet terveztél leélni, elengedni a kezét, amelyet utoljára tartottál kezeid között, érezni, ahogy az ujjai miliméterről miliméterre kijebb csúsznak a tenyeredből, míg végül nem marad más, amit markolhatsz, csak a légüres tér, amely közétek fúródott örökre.
és közben panaszosan, keservesen még mindig csak szól a mennyből az angyal.
állsz ott a karácsonyi forgatagban, a hegedű sír, a kürtös kalács illata körbejárja a teret. körülötted sürgölődő, rohanó embersereg, akik a karácsonyi kötelező boldogság kellékeit igyekeznek begyűjteni. szembesülsz vele, hogy neked itt ért véget az ünnep, ebben a pillanatban, pont mielőtt még elkezdődhetett volna. és ráébredsz, hogy a mennyből az angyal már soha többet nem a gyerekkori dalocskát, a karácsonyi templomi kórust fogja neked jelenteni, hanem ezt a szívszorító, fájdalmas, visszavonhatatlan pillanatot, amikor elvesztetted a szerelmet, amelyet oly' sokáig vártál.
állsz ott pergő könnyekkel a vásári forgatagban, és mint egy lassított felvételt, látod, ahogy hátat fordít neked, elindul, egy lépés, kettő, három, öt, tizenkilenc, és magával viszi az életed. állsz megkövülten, és a hangszer csak mondja, csak mondja, vég nélkül, fájón, panaszosan. és már nem tudod, te vagy-e elkeseredettebb vagy az a nyomorult hegedű, melyikőtök sír jobban, melyikőtök készül hamarabb összeroppanni a fájdalom súlya alatt.
utoljára még visszanézel a kedvesre, arra, aki másodpercek óta már csak múltidő, és látod, ahogyan a gondosan kiválasztott, szeretettel becsomagolt ajándékaidat cipelve elnyeli a tömeg, hogy aztán ne adja vissza soha többet.
a huszonhetedik mennyből az angyalnál járhattok, mikor feleszmélsz, hogy mindenki téged bámul. vádló, döbbent szemek villannak rád, a karácsonyi kötelező boldogságba a könnyáztatta, zokogástól eltorzult arcod sehogyan sem illik bele, rontja a gondosan megrajzolt mézes-mázos idillt.
hát elindulsz te is, mennyből az angyal, eljött hozzátok, pásztorok, pásztorok... egy lépés, kettő, három, öt, tizenkilenc...hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok... és egyszer csak csend. megszűnik az összeköttetés a két panaszos lélek között, most már külön utakon kell, hogy cipeljétek fájdalmatokat tovább.

hogy a hegedű sírása elhallgatott-e azóta, nem tudom. én vigasztalhatatlan vagyok.