Még átdereng a nyár a félhomályon.
(Tízévnyi kéne most, míg újra látlak.)
Esős szeptember ez. Merő csalódás
az évszak minden bús vénasszonyának.
Csak hogy tudd: most már én is dolgozom.
Nem nagy ügy, de éppen megfelel.
Büféablakból nézem most a Várat.
Ködfoltok, kávé - éppen megfelel.
Most jó, hogy nem tudok sétálni sem -
széltében-hosszában bontják Budát.
Kettőnk nyomán kő nem maradt kövön.
Amerre járok, egyikünk se járt.
Tudd azt is, én már többé úgyse hívlak.
Hangod legyen ősz, szellő-suttogásos.
Hulló levél ne lopja el zaját.
(Hogy nem vagy benne, egyre szebb a város.)
A színeink közt új harmóniát
lelsz. Tán épp most. Hogy egyikünk se várja.
Lassan, ahogy a nyári táj is emlék -
át úgy emelkedünk elégiába.
Megszűnjél bennem; már ezt sem kívánom.
Mit elfelejtek, úgyis visszaéled.
Ködös hiány. Pedig nincsen miért.
Tudod, én már csak azt remélem: érted.
(Karafiáth Orsolya: Song for all)
