szilveszter, egyedül, itthon. olyan éles, szívet tépő a hiányod, hogy képtelen vagyok társaságba menni, táncolni, trombitálni, örülni.
ma éjjel két hónapja, hogy nálad felejtettem önmagam. azóta várok valamilyen jelre vagy csodára, de nem érkezik. november 1-e volt, az ajtódból még visszanéztem, emlékszem, mint egy ártatlan angyal, aludtál a hófehér ágyban, és hiába voltál szebb, mint bárki vagy bármi, amit valaha láttam, én becsaptam az ajtót magam mögött.
hogy minden mosolyt, örömöt, és a boldogság legkisebb reménységét is ott hagytam az ajtód mögött, akkor még nem tudtam, azt hiszem. és most itt ülök tőled 2100 km-re, és fuldoklom nélküled. rád gondolok minden lélegzetvétel közben, hiába tudom, hogy nem létezett még értelmetlenebb és reménytelenebb szerelem. nemlétező jelekre várok, sosemvolt csodákért imádkozom, és közben végignézem, ahogy rajongó nők ezrei ácsingóznak utánad, engem pedig az egész világ szánalomra méltó álmodozó bolondnak ítél.
széttép a hiányod, és idetaglóz az internet elé, amely az egyetlen valóságosnak tűnő, ám annál inkább talmi kapcsolat veled. és annál jobban fáj, hogy két klikkeléssel megkereshetnél és írhatnál, mégsem teszed.
én mentem el, én sétáltam ki az ajtódon, én csaptam be magam mögött, miközben békésen aludtál, jól tudom. megérted, hogy én csak okos akartam lenni, életemben először bölcs és okos, és pont ezzel követtem el a legnagyobb butaságot és hajszoltam bele magam a legnagyobb őrületbe, ami valaha is létezett?
most elbúcsúztatom ezt az évet, amelyben megismertelek és elveszítettelek, és félelemmel vegyes reményekkel várom, hogy a jövő év tartogat-e kettőnknek bármit is. elképesztően irreális, de hadd higgyem, hadd reméljem, hogy igen... mert 39 nap múlva, ha az égiek is úgy akarják, újra láthatlak. de vajon nem lesz-e az már késő bármire is? félek, nagyon félek, hogy soha többet nem fogsz már átölelni, és két hónapja azon a november 1-i hajnalon örökre elveszítettelek. van az úgy, hogy a nagy pofonokért nagyon messzire kell menni... hyvää uttaa vuotta, minun rakkaani!
