jössz, mindig csak jössz, és borítasz és viszel mindent, mint szélvész vagy hurrikán. persze, nem tudom, van-e még valami, amit el tudsz vinni, legfeljebb azt a kis nyugalmat, amit ébredés után verejtékkel összetákolok, hogy aztán megint csak gyere és elsöpörd, mint zörgő avart azt októberi szélvihar.
meglátsz, és ideges leszel, nem tudom, nem értem, pedig csak egy mosoly kellene, csak egy intés, egyetlen icipici lengő kézmozdulat. nem olyan nehéz.
tegnap még sms, ma meg megint csak, hogy elsuhansz, én pedig tovalépkedek, és ami ott marad utánunk a helyen, ahol keresztezték útjaink egymást, zavar, értetlenség, szomorúság. és a múlt keserédes árnyai.
Meddig élhetek még így napra nap,
áttetszően, akár a füst vagy álom?
Tengerre és testre emlékezem,
a szőlőízt a számban kitalálom.
És lombsuhogást hozzá és kiáltást,
sötét kőben futó erezetet.
Bányaomlást, almabort, békanyálat.
Bármit is, mindig valami helyett,
ami nemlétében is egyre nő,
eltűnnek benne a tettek, a tárgyak.
Mint egy pantomimban, tapogatom,
s jobb híján hívom csak hiánynak.
(Szakács Eszter: Meddig élhetek)
Fiona Apple - Across the Universe
