csendszag szippant magába, a számban hiányíz koldul
halott lépteket kong a lábam, advent üli szívemet
ólomkatonák sorakoznak a fal mentén, katonásan, rendületlenül
távoli hajókürtök ébresztenek, kocsonyás a lég, mióta szakadékot szült a világ közénk
arcodban láttam meg a napfényt, hogy aztán megszülje árnyékát minden létezőnek
légzésed ritmusát löki a szél, ölemben sóvár magány üli halotti torod
reccsenő gallyak közt bolyong a lelkem, és hordozza lámpását, hátha észreveszed
tán csengettyű kéne, kolomp, kereplő, légvédelmi sziréna, hogy meghalld hívószavam
most csak a csend hív
és nem hallod, tudom
nem állítom, hogy az előző valami jó, koherens és eredeti iromány, hajnali 4 óra magasságában, mikor megkíséreltem elaludni, egyszer csak ezek a gondolatok jöttek belőlem
gyorsan tollért kaptam, és ott a paplanomon-párnámon lejegyeztem mindent, ami felszínre tört
kicsit olyan ez, mint valamiféle projektív teszt, kéretik ennek alapján kezelni - mindenesetre meg akartam őrizni az utókornak
viszont a lámpásról eszembe jutott egy szép Rab Zsuzsa vers
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
(Rab Zsuzsa: Dúdoló)
