“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten."
én nem értem, régesrég nem értem, miféle játékot űz velem az élet. én már nem hiszem, hogy ezt én játszom csak magammal. mikor már épp döcögve ugyan, de kezdem élni az életet nélküled, egyszer csak elkezdődik egy szürreális komédia, bevonzok mindent és mindenkit, és újra felborul minden.
hogyan tudtalak ma így megérezni és megtalálni? miféle állati vagy isteni ösztön vezetett oda, ahol épp voltál? és ha már odavezetett, mindegy, hogy honnan jött, de miért, miért, miért? tudom, hogy láttál. ahogy ott álltál és szívtad a cigidet, ösztönösen belém villantak az eltékozolt nyári éjszakáink, amelyek lehettek volna, de nem lesznek soha már.
télen, nagykabátban, sálban, vastag pulóverekben szorítottuk egymást és próbáltunk a ruhakupac között egy kis vájatra lelni, hogy minél közelebb érezzük a másikat. vastag ruhakhegyek alatt szorongattuk egymást és álmodtunk egy nyárról, ami nem jöhetett el soha. és most ott voltál, rövidnadrágban, vékony pólóban, én meg egy lenge kis ruhában, de már csak az a húsz méter távolság, ez maradt nekünk.
mikor már épp érezni kezdtem, hogy talán élhetővé tud még lenni ez a világ nélküled, akkor hirtelen összekuszálódott minden, és én valami megmagyarázhatatlan, mély vonzástól vezetve egy ekkora városban két perc alatt megtaláltalak. ott, ahol még sosem láttalak, ott, ahol sosem tudtam, hogy lenni szoktál.
nem tudom, fog-e menni az élet valaha is egy városban veled...
