félek.
tudom, csak az első pillantás, az lesz elviselhetetlen, utána leosztódnak a lapok, a szerepek. utána már ott fog lebegni a szeretlek, a gyűlöllek, a hiányoztál, a látni-se-bírlak. ott fog lebegni az elrontottuk, a szánalmas, az elmúlt, a nincs-tovább.
félek, hogy kellesz még, és rettegek, hogy már nem. félek, hogy gyűlölsz és látni se bírsz, és félek, hogy gyűlöllek és látni se bírlak.
várom és rettegem a viszontlátást. nem képzelek nagy dolgokat bele, azt hiszem, beszélni se fogunk egymással. és ez így is van jól, mert amit mondanék neked, azt nem lehet, már réges-rég nem lehet - mást meg nem akarok. nem akarok azért beszélni hozzád, hogy valami másról hallgassak vele. és nem akarom, hogy beszélj hozzám, ha nem arról beszélsz, amit hónapok óta üvöltve kérdezek. akkor ne mondjál semmit - így lesz a legjobb, azt hiszem.
pontosan négy hete nem láttalak és nem beszéltünk egymással. augusztus 28-a volt, utoljára ott álltál az ajtóban, a szád tiszta morzsa, vigyorogtál rám - mert mi mást tehettél volna? -, és én visszamosolyogtam rád, pedig legszívesebben csak letöröltem volna a morzsát a szád széléről és azt mondtam volna, hogy "te, hülyegyerek". de csak megrántottam a vállam, és elmentem, mintha minden rendben lenne. pedig darabokban volt a szívem.
pár napra rá váratlan kocsival még összefutottunk egy pillanatra. életed egyik nőjétől mentél a másikhoz haza, és útközben találkoztál velem. ez a váratlan találkozásunk volt az utolsó, a szépsége a váratlanságán túl, hogy szimbolikusan leképezte a valóságot....
azóta se kép, se hang felőled.
persze, múlt hétfőn céltalan bolyongásom közepette megtaláltalak. randiztál, futott az új projekt, pont ott, ahol velem is, és még ki tudja, hányakkal azelőtt és azután...
most megyek és újra a szemedbe nézek. és aztán legyen minden, ahogy lennie kell.
mert ami megváltoztathatatlan, azt megváltoztatni úgysem tudom. talán már nem is akarom... csak Veled olyan nagyon más színű volt a világ.
