"Delaura azt álmodta, hogy Sierva María egy ablaknál ül, mely egy behavazott mezőre néz, és egy szőlőfürtről, ami az ölében hever, egyenként tépi le és eszi meg a szemeket. Ahogy letép egy szemet, nyomban egy másik szőlőszem nő a helyén. Álmában nyilvánvaló volt, hogy a kislány hosszú évek óta ül az előtt a végtelen mezőre nyíló ablak előtt, és tépegeti a szemeket, hogy végre elfogyjanak, de nem siet, mert tudja, hogy az utolsó szem szőlőben ott van a halál.
- És ami a legfurcsább - mondta végül Delaura -, hogy az ablak, ahonnét a mezőt nézte, az én salamancai ablakom volt, azon a télen, amikor három napon át esett a hó és a bárányok belefulladtak a hóba.
[...]
- Tudom már milyen a hó. - mondta a kislány - Álmomban láttam.
És elmesélte: egy ablaknál ült, és odakint sűrű pelyhekben hullt a hó, ő pedig egyenként szedegette és ette a szemeket egy fürt szőlőről, amely az ölében hevert.
Delaura érezte, hogy rásuhintott a rémület szárnya. Reszketve attól, amit az utolsó válaszban óhatatlanul hallania kell, erőt vett magán és megkérdezze:
- És aztán mi lett?
- Nem merem elmondani - mondta Sierva María.
Delaurának ennyi is elég volt. Behunyta a szemét, és elmondott a kislányért egy imát.
[...]
Sierva María soha nem tudta meg, mi lett Cayetano Delaurával, miért nem jött többé a süteményes kosarával és a telhetetlen éjszakáival. Május 29-én, mikor már egy sóhajtásra sem volt ereje, megint a havas mezőre néző ablakról álmodott, de Delaura most nem volt ott, mert mindörökre nyoma veszett. Az ölében egy fürt szőlő volt, aranysárga szemekkel, melyek újra meg újra kinőttek, ahogy eszegette őket. De most nem egyesével tépte őket a fürtről, hanem kettesével, szinte levegőt sem véve, lázas sietségben, hogy a fürtöt lecsupaszítsa végre, az utolsó szemig. Mire az őrapáca bement a cellába, hogy előkészítse az ördögűzés hatodik szertartására, Sierva María már belehalt a szerelembe."
(G. García-Márquez)
