most két éve, percre két éve. hogy a bőröd, hogy a kezed, hogy a csókod. először, örökre. félve és rettegve, lázasan dideregve, percre pontosan két éve, hogy megtörtént az első.
és én azóta is azt az egy napot nyögöm.
Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
"Soha nem hagylak el!" Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: "Ne félj!"
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én
idegen, idegen, elhagy.
Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul
mindig lesz, aki vár, aki fél
mindig lesz, aki vissza se tér
megszül, és meghal, és elhagy.
(Szabó T. Anna: Elhagy)
