állni látszik minden, te, én, az egész élet.
tegnap még kacagtam és kacérkodtam, de most megfojt a csend, amely felőled hírt hoz.
kezd feszíteni és súlyokat pakolni rám ez a némaság.
szökni kéne, messze, világgá.
és aludni és álmodni tarka, szép mesét.
és arra ébredni, hogy nincs többé fájdalom.
reccsenés
2007.10.28. 14:56 | bia79 | Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://biablog.blog.hu/api/trackback/id/tr59736301
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.