araszol a november felém.
ötkor sötét, reggel köd vakít, közte színtelen, kifakult világ.
mozzanatlan a táj, síri némaság telepszik a háztetőkre, csak árulásod zaja hallik messzire.
nincstelen csavargóként alszom át egyik napból a másikba magam, és várom, hogy előkerüljön a szike, amely majd felhasítja ezt a megfagyott csendet.
"De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon."
hallgatom ezt a dalt, és bezárkózom az emlékeimbe, mert összetaposni őket még nem tudom.
viharon túl, szélcsenden innen
2007.10.29. 17:42 | bia79 | Szólj hozzá!
Címkék: ágnes vanilla
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://biablog.blog.hu/api/trackback/id/tr69736305
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
