biablog

dimenzión kívül mozgok, valahol távol mindentől
világtalan lettem - ez nem rossz feltétlenül, csak kevéssé megszokott és a legkevésbé sem normális
szlalomozom a bábuk között, és a bábuknak nem osztok szerepet
fordultam, igen, fordultam 360 fokot, ugyanoda jutottam, ugyanarra megyek, de közben pördült egyet a világ és megéreztem, mit jelent: szédülni
megíródott egy dráma és a címszereplője lettem - a díszletek szedett-vedettek és mozdulatlanok, az epizódszereplők nevét nem jegyzi senki, nekem pedig el kellene jutnom a dráma csúcspontjáig, a katarzisig, hogy megválthassam a nézőket és legfőképpen önmagam
és én futok, menekülök a katarzistól messzire, mert az fájdalmas, mert az nem könnyű, mert az új születését mindig a régi halála előzi meg, és én nem akarok halált - én nem akarok több halált
fegyverré lettem, és a fegyver nem lehet fennkölt és nem lehet szép - legfeljebb, ha visszafelé sül el
igaza van sokaknak - engem egyetlen embertől kell csak most megvédeni: önnön magamtól


Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem.

(Csoóri Sándor: Dünnyögő)