advent van. várunk, várakozunk.
várunk egy eljövetelt, a harmadikat, az utolsót.
hajnalonként rorátéra harangoznak, s a szív a korai csendet megtörő harangszóban megtelik reménnyel és bizakodással.
leheletünkből felhőt formáz, arcunkra pírt fest a hajnal, s a sötétségben fojtott izgalommal várjuk a fényt - mert a fény végül mindig megérkezik. a sötétség csak rövid időre nyerhet csatát, a világosság diadalmaskodik fölötte: ez az élet rendje.
fülünkben harangszó cseng, szívünkben egy gyertyaláng fénye izzik, és tudjuk, hogy eljő, amire várunk.
három hónap után lejárt a táppénz. reggel 8-kor munkára jelentkezem. vélhetően az utolsó munkanapom.
kemény meccs lesz, lelki terror a javából. meg fognak próbálni összeroppantani, de erősnek kell lenni ott előttük. ráérünk utána összeomlani.
nagy dolgok történnek bennem, letisztult minden.
sokszor kételkedtem magamban, abban, eljutok-e valaha idáig. nagyon messziről jöttem, éles kanyarokkal, de itt vagyok.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
(Ady Endre: A Sion-hegy alatt - részlet)
