"Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz. "
(Bella István)
pokol volt ma. pokol.
ezért most újra írok ide, szépen csendben, ezt nem lehet másképp kibírni.
hosszú-hosszú idő után ma újra összeomlottam. hosszú-hosszú hetek után ma újra sírtam. sokat.
ebben a napban egyetlen jó dolog van: hogy mindjárt véget ér.
és mégis, ahogy ezt kimondom, mekkora szentségtörést követek el. hisz' kegyelmi állapotban vagyok, június 8-a óta ma este először.
négy hónapja készülök erre, halogatom, tologatom magam előtt, és ma végre feloldoztattam bűneim alól.
kell nagyobb csoda, mint az irgalom? nem, mert nincsen nagyobb annál.
de üresség van a szívben, teljes kipakoltság.
lemerültek az akksijaim, ha már János sem tudta ma újratölteni, akkor végképp.
ő volt az egyetlen, akinek mindig sikerült. és mostmár van még valaki. Karcsinak hívják.
ma nem találkoztunk, sok-sok nap után először, ma nem volt közöttünk semmiféle kommunikáció. lehet, hogy ez szívott le ennyire?
János édesebb volt, mint valaha. annyira látom és érzem rajta, hogy szeret. mesélte, hogy valamelyik nap látott valahol az út szélén, jött arra kocsival, rám akart dudálni, de gondolta mégsem, hátha megijednék.
szóval most pokol van, az az "állítsátok meg a világot..." érzés, és el nem tudom képzelni, hogy fogom átvészelni ezt a karácsonyi csimm-bummcirkuszt így.
persze tudom, hogyne tudnám: egyetlen mosoly a megfelelő helyről, egyetlen jó hír az éterből és minden kifényesedik... csak az a baj, hogy nincs mosoly és nincs jó hír.
üresség van csak. kipakoltak mindent.
