azt hittem, ma, május 5-én, ezen a napsütéses napon, hogy eljött a halálom ideje, hogy ma meghalok.
nem hiszti volt ez, nem félelem, azt hiszem, megsuhintott a halál lehetőségének szárnya. hogy féltem-e? igen, kicsit.
már búcsúztam, nem emberektől, hanem lehetőségektől, álmoktól, meg nem valósuló jövőtől. és persze Tőled.
úgy éreztem, jó lenne még egyszer a szemedbe nézni, még egyszer megszorítani a kezed, és úgy menni el innen, ha most kell, hát akkor most. és mint a regényekben, rájöttem, hogy bármilyen rossz is éppen, bármilyen nehéz és kérdésekkel teli is éppen, én még maradni akarok. lehet, hogy most sok a küzdelem, lehet, hogy most nem tudom, merre várnak rám szívmelengető dolgok, de ha még lesz időm, utánaeredhetek megkeresni őket. esélyt szerettem volna még szerelemre, családra, boldogságra. ez jó, azt hiszem.
de sokáig tényleg úgy éreztem, hogy most itt lehet, hogy meghalok. és sírtam, mert nem volt jó egyes-egyedül szembenézni ezzel a riadalommal. persze, tudom jól, a halál pont az a dolog, ahol nincs társ, ahol nincs, aki segíthet, az az a pillanat, ahol teljesen egyedül maradsz.
mégis, a rosszullétemben eszembe jutott, amikor 40 fokos lázzal feküdtem itthon, Te öleltél és gyógyítottál, és amikor influenzás voltam, egy hétfői napon kijöttél, hogy meglátogass engem. e fölött szomorkodva indultam egyedül a traumatológiára. pont akkor hívtál.
olyan természetes volt az egész, hogy fel sem tűnt a dolog furcsasága. jókor hívtál, nagyon kellett, el sem hiszed, mennyire.
persze, mindig kell, hogy hívj, mindig nagyon kell, hogy telefonálj, hogy gyere, hogy légy, hogy létezz. .... én már kisajátítani sem akarlak. csak szeretni, természetesen, csendesen, addig, amíg úgy érzem, hogy szeretnem kell téged. ölelj mást, élj mással, nem akarlak teljesen. csak csendben szeretni, csak néha a szemedbe nézni és érezni a jelenléted. kifordítasz önmagamból.
Lajkó Félix&Rúzsa Magdolna - Lassan kocsis
