iszonyú a csend nélküled.
olyan fülsüketítő, jéggé fagyott, olyan utolsó utáni pillanatos - mintha bármelyik percben megrepedhetne, és hatalmas lármával ezernyi szilánkra robbanna szét.
ülök itt ebben a csendben, ítéleten innen és halálon túl, rajtam a pólód, benne az illatod, és várok valamire.
esőre, viharra, földrengésre, meteorrajra vagy egyszerűen csak arra, hogy szeress.
- Gyere ide.
- Nem megyek.
- Menj el.
- Nem megyek.
(Nem tudom, melyik vagyok, hogy
úgy tulajdonképpen
kettőnk közül
az adott szituációban
melyik lehetek én, meg hogy
egyáltalán lehet-e esetünkben
adott szituációról beszélni.
Ja, és hogy egyáltalán
tényleg ketten
vagyunk-e,
vagy csak beképzelem
magunkat magamnak.
Egyáltalán.)
