hiszem, hogy egy regény, egy zene, egy kép akkor talál meg minket, amikor eljött az ideje.
amikor megértünk rá, amikor tud adni és tud mondani, úgy, hogy azt képesek is legyünk befogadni.
hát, most került nálam sor az Eszter hagyatékára.
nem különösebben jó könyv, de Lajosban, a szélhámosban, rád ismertem. Eszter várakozásában pedig önmagamra.
Most hadd mondjak el neked valamit. Valami történt közöttünk, amit nem lehet többé hallgatással elintézni. Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba. De néha módja van elmondani... s ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni.
Ülj le, Eszter, hallgass meg. Nem, bocsáss meg, most az egyszer én szeretnék a vádló és ítélkező lenni. Mindeddig te voltál, aki ítélt.
- Most már nincs semmi értelme, hogy ezt mondjam... de talán igazad van, nem lehet egy életen át hallgatni. Nem hiszek az elméleteidben, de hiszek a valóságban, Lajos. A valóság az, hogy becsaptál, régebben, regényes nyelven, így mondták volna: "játszottál velem." Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál és odébb mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad. Ez az igazság. Ez az irtózatos, az erkölcstelen igazság.
Nem kérni jöttem. Követelni jöttem. Természetesen papír és törvény szerint nincs rajtad semmiféle követelnivalóm. De van másféle törvény is. Talán nem tudod még, de itt a pillanat, mikor meg kell tudnod, hogy az erény törvénye mellett van egy másik is, éppen olyan hatalmas, éppen olyan érvényes... hogy is mondjam... Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz... Mint a cinkosoknak. Ez a törvény szabta meg, hogy nekem közöm van hozzád. Én tudtam e törvényről. Mikor megismertelek, rögtön tudtam. Nincs értelme, hogy szerénykedjek most: azt hiszem, Eszter, kettőnk közül mégis én vagyok a keményebb jellem. Persze nem a »jellemesebb« abban az értelemben, ahogy az erkölcsi kézikönyvek hirdetik. De mégis én, a tántorgó, hűtlen, a szökevény, én vagyok az, aki belülről és minden akarattal hűséges tudott maradni ahhoz a másik törvényhez, melynek nincs nyoma a könyvekben és a törvénytáblákon, s mégis ez a törvény az igazi. Kemény törvény ez.
A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra... Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük, az évmilliárdok és a tér végtelenségei között. Nem hiszek a véletlen találkozásokban.
Látod, Eszter, a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás... Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszertől űzetve, , mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami.
Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. S ez a te bűnöd. Ez a ti munkátok, a szerelem... Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék hősiesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit nő tehet, megsértődtél és megfutamodtál.
Ezért jöttem el. Azt akartam, tudjad, hogy nem lehet semmit önkényesen befejezni, idő előtt abbahagyni emberek között... Nem lehet!
Neked közöd van hozzám, most is, mikor idő és távolság már mindent megsemmisített, amit valamikor építettünk egymás között. Érted most már? Te felelős vagy mindazért, ami velem történt az életben, ahogy én is felelős vagyok miattad és éretted... a magam módján...
Az idő mindent kiégetett belőlünk, minden hazugságot. Ami megmarad, az a valóság. Megmaradt, hogy közöd van hozzám, hiába menekültél el, hiába voltam és vagyok olyan, amilyen... Igen, én sem hiszem, hogy egy ember megváltozik... Közöd van hozzám, akkor is, ha tudod, hogy nem változtam, hogy a régi vagyok, a veszélyes és megbízhatatlan. Nem tagadhatod le.
Nincsen hatalmam fölötted. Nincsenek jogaim. Mégsem tehetsz ellenem semmit. Bevádolhatsz, és közben tudod, hogy te vagy az egyetlen ember, aki előtt ártatlan vagyok. S egy napon mégis én jöttem vissza... Te még hiszel ilyen szavakban, mint büszkeség? Emberek között, akiket egymáshoz kötözött a végzet, nincs büszkeség. Nem kérek tőled mást, csak annyit, hogy egyszer, utoljára az életben maradj hűséges ahhoz a parancshoz, amely életed értelme és tartalma."
(Márai Sándor: Eszter hagyatéka - részletek)
