Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
(Ady Endre)
írtam egy feljegyzést szeptember 1-én, és írtam egyet szeptember 30-án. eltelt a hónap észrevétlen, eseménytelen, téged nélkülözve. a szerencsehónapom ezúttal semmit nem hozott.
örülök, hogy vége. menjünk, szaladjunk, rohanjunk fejvesztve előre, bele a télbe, bele a zordságba, bele egészen abba a zónába, ahol már a boldogság színes selymét szövik az égiek nekem.
szóval ég veled, szeptember. életem első ősze ez, amit élvezek és szeretek. mert annyira lombhullatós, annyira elmúlós, annyira didergős és annyira ködös most odabent minden, hogy bántja a szememet a napfény. sosem volt még életemben ilyen, hogy én és az ősz, barátságban és mosolyogva - és csak remélni merem, hogy nem is lesz többé soha.
én akkor vagyok a helyemen, amikor gyászolom a nyarat, könnyezem a napot, és szívből gyűlölöm az őszt. most valahol idegenben bolyongok, és néha félek, nem találok haza soha, mert erősebb az emléked mindennél.
a mai napnál tragikusabbat elképzelni nem lehet. és persze megint győzött az élet. elképzeltem ezer meg egy verziót, mi lesz, mi lehet, most, hogy egy hónap után újra ott leszünk, te és én, együtt. képzeltem jót és rosszat, naivat és katasztrófaszerűt, de ezt a szívtépően szomorú tragédiát, ezt elképzelni nem tudtam. megint az élet győzött, mert megmutatta, hogy van ezerkettedik lehetőség is, amire az ember úgysem lesz képes soha felkészülni. csak elméleteket gyárt előre, hipotéziseket épít, és mikor a végére ér, azt hiszi, több lehetőség egyszerűen nincsen. aztán jön az élet, és végül egy mosolygós vállrántással eléd rak egy merőben más választ a megoldaldó egyenletre.
mit írtam délután? hogy félek az első összenézéstől. hogy tartok az első pillanattól, amikor összevillannak a szemeink, mert akkor, ott abban lesz benne minden. felelet a múltra, válasz a jövőre.
és mi történt? két és fél óra együtt, egymás mellett, és egyetlen egy apró tizedmásodpercre, egy lepke szárnysuhintásának parányi idejére sem néztünk egymásra. ültünk egymással szemben, egy tányérból pogácsáztunk, aztán álltál mellettem, odajöttél ahhoz, akivel beszélgettem - de mi nem néztünk egymásra és nem köszöntünk egymásnak.
lehet ennél szomorúbb és tragikusabb? nem lehet.
nem érzem, hogy szánalmas lenne. nem az volt, hanem emberi. és nem is téged hibáztatlak, hiszen én sem néztem terád. de tudod, ott a végén én már egyszerűen nem voltam képes rá. mintha sínben lett volna a fejem, valami a gravitációnál is erősebb erő szögezte arra a tekintetemet, amerre. megálltál mögöttem, hallgattad, mit beszélünk. akkor mosolyogva odafordulhattam volna, mondhattam volna egy sziát a szemedbe nézve, és elegánsan elindulhattam volna haza. de nem tudtam rádnézni. és ebben a rádnemnézésben benne volt minden fájdalmam, és minden sosem szűnő jogosultságod felém.
megszakad a szívem.
