Ha mindent is – magad mégsem raboltad
El tőlem – s magam önmagamtól én sem
Félbe-hasított faként is egészben
Maradtunk mind a ketten kiraboltak
Mért is tudtál volna te lenni jobbnak
Mint ahogyan lehet e Téridőben
A közöttünk mindegyre terjedőben
Mely a számunkra mindegyre fogyó jav
S téged se raboltalak el magamtól
Bennem mindig akkor marad az akkor
Én maradok az állandó jelennél
Nem házalok se jövőnél se múltnál
Mindent megőrizek ami lehetnél
És mindent elfelejtek ami voltál
(Somlyó György: Csak egy szonett)
"Csak ennyit ért a hónapok sora, az édes álmok? A versek, amiket írtál és a délutánok? Mikor a butikhoz elém jöttél és együtt megfogadtuk, hogy mind leszedjük a csillagokat az égről és szépen a helyükbe szállunk? [...]
És az rendben van persze, hogy végül nem így lett, de menj el francba, Eldée, ha mára nem emlékszel a sok csodára, csak arra, hogy kilencven-valahányban mennyire jó voltam neked az ágyban..."
