Vagy hogy nem dőltem össze én is
az első, óvatlan döbbenetben,
mikor csak megsejtettem félig
ki szeretett és kit szerettem.
(Bella Isván: Madár repül a föld felett - részlet)
ma voltam külföldön, legalábbis Beli Manastir-ban. munkahelyi kiküldetés. ápoltam az új kollegiális kapcsolatokat. hazafelé Villány, Máriagyűd, minden egyéb.
magányos vagyok. és estére kiborultam.
miért van az, hogy senkinek nincs jobb dolga, mint más életével és dolgaival (jelen esetben az enyémmel) törődni?
miért nem dönthetem el én, kivel mit akarok az életem történései közül megosztani? miért kell nyelnem és tűrnöm, hogy az emberek súgdolózzanak, ítélkezzenek és véleményt alkossanak, miközben fogalmuk sincs a lényegről, nevezetesen arról, hogy bennem mi játszódik le odabent?
egy, azaz egy embernek mondtam el az április 18-át, azt is csak egy félreértés miatt. ma már egy olyan embertől is visszahallottam, akivel mésfél hónapja nem is beszéltem... persze mindez egy rém kínos szituáció nyomán, ahol még nekem kellett, hogy kellemetlenül érezzem magam, mintha épp nem lenne elég bajom...
elég volt. vendettát hirdetek. és a magánéletemet egy lakattal lezárt duplafedelű ládikóba rejtem.
május lett. elkezdődött hát a legkedvesebb időszakom.
ha tudhatnám, hogy a tavalyi szörnyűségek után idén nyáron vajon lehetek-e boldog? két napra megláttam, milyen az élet, az, amikor az ember él, és nem csak eszik és szuszog...
most már nem akarom beérni kevesebbel...
