szerencsére elmúlt ez a szerencsétlen november is.
mélyen jártam benne, a pokol nyújtogatta karmait, értelmetlen lidérctanya lett a világ.
vágytalan, céltalan, álomtalan lettem, miközben valami halk hiány rágott szú módjára odabent.
és most? lépek egyet jobbra, lépek egyet balra, aztán egy sasszé előre, egy tompa szökellés hátra - és döntés még mindig nincsen.
úgy teszek, mintha haladnék, pedig csak bolondmód ugrándozok egy helyütt.
irányt kellene választani, de minden érzékszervem cserben hagyott. és hogy mit mond a lelkem nem hallom, nem értem, nem tudom.
nincs cimke, nincs polc, nincs út, nincs irány.
topogás, kéztördelés, vállrándítás és ólomsúlyú tanácstalanság ül most bennem tanyát.
a rossz út is jobb lenne ennél, hiszen az is út, hiszen az is irány. csak menni már, csak döcögni már, bármerre, akármerre.
akármerre, de lehetőleg arra, amerre ő lakik.
suttogja ezt egy fakó hang, hogy aztán az ész gúnyos kacajt ejtve áthúzza rögvest.
aztán vágyak üvöltenek, félelmek kontráznak, a szív indulna, de a láb nehéz. és a lélek csak mosolyog szótalan.
tudja a választ, most is, ahogy mindig, de ez a nagy lárma némaságba fojtja szavát.
és a lélek türelmes, és a lélek megvárja idejét.
ha tudnám, hogyan csendesítsem viharaimat, ha tudnám, hogyan leplezzem le vágyaimat... ha sejteném, melyik hívószó igaz, és mikor hazudom képen önmagam.
a szív szavát kell követni, ezt hiszem - de először, életemben először nem tudom, a szívem mit akar. sosemvolt helyzetben vergődöm, hol kapálózok, hol beletörődve gubbasztok, és nem tudom, felé? vagy el tőle?
a választ kerestem égen és földön, a napban s a csillagokban, de nincs sehol.
csak labirintus van és falaknak koppanás.
november utolsó napja, eljött hát ez is.
az elátkozott hónap gyorsan tovasiklott, nem volt olyan rossz, lehetett volna rosszabb.
a vége nehéz volt, sírós és küzdelmes, és a mai nap káosza tette fel arra a bizonyos "i"-re a pontot.
de ez egy másik történet, és holnap már a december vár reánk.
