Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom.
(Bella István: Paralellák)
foszlik a cukormáz a világról.
leolvad az édes, ragacsos vakolat, és ahogy folyik lefelé, sűrűn, édesen, úgy bukkan elő mögüle a konok szürkeség.
álomból ébred az ember, sáros lábával tapossa a tarka mázat, amely folyik a földön széjjel. színes cukorkák gurulnak szerte, köztük ragacsos léptekkel haladunk, miközben a horizontról már a komor, hótalan tél hívogat csontos kezeivel.
nincs bennem félelem, csak nem jó újra ébren lenni.
eltelt három nap, és mintha álomból kelnék, foszlik az emlék, halványul, enyészik.
mintha meg sem történt volna, mintha csak a képzelet tarka játéka vetítte volna homlokom falára, hogy egyszer megint a helyemen voltam.
újra sötét tél zörgeti csontjait, de már nem hiszek neki.
