"magadba rakod a régi semmit
a megszokott soha el nem jövőt"
vannak pillanatok, amikor tudod, hogy a lapot ki kell tépni, gyorsan, hirtelen mozdulattal, az sem baj, hogy a széle beszakad és a cafatjai ott maradnak mementónak a füzet közepén. a lapot ki kell tépni, nem elegánsan, nem precízen, hanem sebtében, határozottan, hogy új lapot kezdjél azután, és ne nézz vissza soha, soha többet.
elérkezett a pillanat. tépni kell és összegyűrni, és a galacsint kecses vagy dühös mozdulattal, de a kukába beledobni.
és piros viharkabátot venni, csuklyát a fejre, lámpást a kézbe, és menni, háttal mindennek, míg rád nem virrad egy új tavasz.
őszintén, nem gondoltam, hogy így köszönt rám ez a hétvége.
valahogy mindig hittem, hogy történik valami csoda, vagy nem is tudom. úgy éreztem, nem alakulhat így. így alakult.
a szív sajog, vágyak porcelángömbje hull az útra, és reped ezernyi éles szilánkra szét.
csendben, bátran kell most az álmok szilánkjai mellett továbbmenni, nem szabad lehajolni, nem szabad szedegetni őket, mert csak megvág, mert csak sebez, és mélyre fúródik belénk.
temetni kell, hősiesen. ásót a kézbe venni, és lapátolni utolsó erőnkkel is. hadd törje fel az ásónyél kezünk, hadd rajzoljon hólyagot simogatásra teremtetett tenyerünkbre.
ma álmok vesztek, színek fakultak, ajtók csapódtak a hátam mögött. ha így kell lennie, hát legyen.
