nem vág igazán mostani élethelyzetbe a vers, de megfogott nagyon. pusztán csak ismerős helyzet, ismerős érzés.
most köszönöm, igen remekül vagyok. sok érzést és gondolatot terveztem ide leírni, de elmaradt.
most harmónia van. nem tudom, még meddig, de nem aggódom és nem félek.
belesimulok sorsom hullámaiba.
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten tovább lép.
Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágyak nyomán,
megújuló erővel, erőddel s - ostobán?
Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged...
Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
(Baranyi Ferenc: Hajsza)
