ma egész nap veled voltam. valami jég megolvadt, valami fal lehullott, de nem tudom, elég-e ez bármire is? elég-e ez arra, hogy megint, hogy újra és egyáltalán, mit megint és mit újra?
szóval most barátok vagyunk vagy haverok? vagy mindez csak egy nagy-nagy játék? hát persze, hogy is ne lenne más, hiszen közöttünk barátság nem létezhet, ezt pontosan érzem és tudom.
minden egykori kedvesemmel barátok lehetünk, de te más vagy, teljesen és örökre más vagy, az az Egy, akivel barátság nem létezhet soha. mindig több és mindig kevesebb leszel annál.
de itt van ez a dolog, hogy minden nap sms és telefon, és edzünk és dolgozunk és próbálkozunk valamivel, amiről nem is tudjuk, micsoda. csak tudod, az van, hogy miközben beszélünk, a szavainkkal hallgatunk valamiről, és amikor hallgatunk, akkor a csendünk beszél arról, amiről nekünk kellene.
csak a hallgatásunk őszinte, a szavaink túlkiabálni, elhallgattatni akarják azt, amiről könnyebb nem beszélni.
annyi új érzés, annyi furcsa gondolat, annyi irracionális vágy van bennem, amely messze más mindattól, amit ezidáig bármikor is éreztem, amikor azt hittem, érzek valamit.
tudod, azt hiszem, nem akarok semmit. nem akarom görcsösen, hogy újra ölelj, hogy újra mellettem legyél. a gondolatot, hogy soha nem csókolsz többé, hihetetlen, de elviselem. nincs bennem görcsösség, eszelősség, ha nem lehet már közöttünk soha semmi, elfogadom.
és mégis, ha nem látlak, ha esténként nem tudom, merre jársz, olyan tétova hiány költözik belém, hogy azt szavakkal kifejezni nem lehet. nem szívtépő, nem kibírhatatlan, csak van. természetesen létezik, velem együtt. nem világrengető fájdalom, csak olyan csendes, lassan ölő, soha nem múló. nincs nagy dráma bennem. és mégis: ez életem legdrámaibb felvonása. tudom.
