első nap az új munkahelyemen. vagy inkább a minusz egyedik.
odaülök a leendő számítógépem elé, és tele van anyád e-mailjeivel. próbálok úgy tenni, mintha nem, csak azért sem zavarna.
aztán jön a posta, jó párat tévesen hozzánk dobnak be. egyiken anyád neve virít. nem, nem a miénk, mondom, és odateszem a továbbküldendő kupacra. m.k.-né, az nem én vagyok, és bármennyire is szerettem volna, nem is leszek soha.
nehéz ez így, hogy mindenhonnan téged hoz szembe az élet. és kezdek aggódni, hogy tényleg kicsi lesz ez a város nekünk. így, külön.
furcsa érzés, hogy hiányzik valaki, aki nem te vagy.
Belevágok a testembe, belevágok egy embert.
Szörnyű az énnekem: mi mindenre vágyom.
Szeretett egy ember. Túl sokáig nem mert.
Most mellettem van távol.
Belelököm egyszer, bosszúból, magamba.
Utána is ugrom, törvény, bíró híján.
Szelídséggel zsarol. Legyek-e goromba?
S mi lenne, ha győznék, csak, mert tovább bírnám?
Isten vak szemében az a hős, ki téved.
Az az elég, ami örökké kevés.
Későn tudtam már meg, hogy valakit végleg
szeretni akarni: kísérletezés.
(Jónás Tamás: Kísérletezés)
...hol van az a vég, aminek eleje sincs még?
