reményvesztetten és végeláthatatlanul hiányzol mellőlem.
csak megyek az emberáradatban, hömpölyög a város, de nekem üresek a terek. ezer ember között bolyongok, és mégis, mintha kihalt lenne minden, mintha egy árva lélek sem lézengne rajtam kívül sehol. egy nevesincs massza a tömeg, egy semmivé foszló árnykép a rengeteg ember - mert te nem vagy közöttük sehol.
minden magas, vékony férfiban te jössz velem szembe, és amikor kiderül, hogy nem, hogy mégsem te vagy, legszívesebben futni kezdenék, és csak szaladnék, rohannék lélekszakadva, meg sem állva addig, ahol már hiába is akarom, tudva tudom, hogy nem jöhetsz szembe soha.
tudod, én most dobozba zártam az emlékeinket, és azt egy sötét sarokba raktam, nehogy véletlen is rávetüljön a fény. most nem tudom elviselni az emlékezést, mert széttépne, ami volt, széttépne, ami lehetne még most is.
és félek, hogy az emlékeink elkopnak, félek, hogy minden egyes használattal fakóbbak lesznek, így inkább elrejtem őket, talán akkor megmaradnak nekem.
tudod, mi lett a mi drámánk? hogy nem mertél dönteni mellettem. és nem mertél dönteni ellenem.
de tudd: én letettem a voksomat melletted. erőteljesebb, határozottabb igen volt ez, mint az életemben bármelyik. a legnagyobb, legvastagabb, legpirosbetűsebb IGEN volt, amit a neved, a képed, az illatod, a lényed mellé tettem.
igen volt ez a közös élet mellett, igen a múltad mellett, igen a gyerekeid mellett, és igen az elviselhetetlen személyiséged mellett.
és tudod, én már nem kérek mást, csak hogy üvöltsd bele a szemembe, hogy nem, hogy NEM, hogy nem, hogy soha nem. én már csak ezt akarom.
hogy aztán a döntésemet örökre elrejthessem a világ elől, és csak én tudjam, hogy volt egyszer a szívemben egy igen, amely a legigenebb volt mind közül.
"A találkozásunk vagy tévedés csak, vagy valami oka van, és ennyi idő alatt kiderült volna, ha nincs, úgyhogy én azt gondolom, nem lehet véletlen, kell lennie valami oknak, de korántsem biztos, hogy ez az ok a szerelem, vagy hogy mi együtt legyünk, nem, az is előfordulhat, hogy csak egy kérdésnek kellene elhangoznia az első perctől fogva, a másik válaszolna rá, és mennénk tovább ki-ki a maga útján, egyikünk a válasszal, amihez volt egy kérdése, másikunk a kérdéssel, ami illett a válaszához.
- Merre induljak?
- Erre a kérdésre nincs jó válasz, hisz a kérdés egy másik kérdést rejt, ugyanakkor gátat is szab annak. Induljak? Így hangzik a jó kérdés, erre pedig válaszoltál már te magad. Indulj, az irány nem számít, csak időről-időre kérdezd meg magadtól, vagy mástól, ha úgy könnyebb, bár más is csak a te válaszod súgja majd a füledbe, hogy megállj-e, menj-e, visszafordulj-e, mert ha te nem teszed, senki meg nem állít, senki nem küld tovább, és csak bolyonghatsz egész életedben, vagy elüldögélhetsz pár hónapot, esetleg évet valahol a pusztában, és soha nem érsz vissza oda, ahonnan indultál, pedig – de ez kedvedet ne szegje – ott vár rád minden, amit keresel."
