biablog

pár óra és véget ér a nyár
ülök egyedül, bizonytalanságban, nem tudom, hova, merre sodornak a hullámok s vad szelek
ha számadást készítenék: jó volt ez a nyár
de közben tudom, ez még mindig nem az a nyár volt: talán majd jövőre - mondja az ember, és próbál nem arra gondolni, hogy évek óta ebben bízik

május 31-ről június 1-re fordulva az első félszeg érintések, óvatos ölelések, tétova szavak
átcsókoltuk magunk a nyárba, és azt hittük, nem lesz semmi baj
és most itt ez az éjszaka, átfordulunk augusztus 31-ből szeptember 1-ébe, búcsúzik a nyár, és ha megkérdezné valaki, mi van velünk, csak néznék magam elé, és rezignált fejrázással jelezném: ha tudhatnám...

búcsúzik a nyár, emlékképek vetülnek a szobám falára:
az adriai csillagles alatt megbúvó elfojtott, de robbani kész bizakodás - amikor az ember remélt, de vacogott remélni
aztán a hazaérkezés - és aztán a valóra vált remények: a káosz kezdete

búcsúzik a nyár, zűrzavarral, bizonytalansággal, félelmekkel a szívemben
tudom, az ősz választ ad majd a kérdésekre, mert a 92 oldalas harlequin füzet a 84. oldalához érkezett

az ember hiába tiltakozik, végül úgyis megtörténik, aminek a törvény szerint meg kell történnie
nyárból ősz lesz, akár akarjuk, akár nem
és hiszem, az én történetem is úgy fog alakulni, ahogyan alakulnia kell
tudom jól, az ember képes szembe menni a sorsával, a determináltság és a szabad akarat állandó feszült harcában képes az utóbbit követve más utat választani - de akkor is meglesz, aminek meg kell lennie, vagy így, vagy úgy

imádkozom, hogy ne szúrjuk el - hogy úgy történjen, ahogyan mindkettőnknek a legjobb lesz
és az ősz, a halálszagú ősz, meghozza majd a választ

eltűnés -ismeretlen ideig - elnapolva


"s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált."

(Márai Sándor: Monológ - részlet)

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

(Dsida Jenő: Út a kálváriára)

"Elfordulok, hogy megkeresselek.
Szemet hunyok, hogy jobban lássalak."

(Faludy György: Bordáim rácsa közt - részlet)

tompíthatnám az ütést, de vajon megéri-e?
 

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.

(Nagy László: Én fekszem itt)

Egy mandarin beleszeretett egy kurtizánba.
A lány azt mondta neki: "A magáé leszek, ha száz éjszakán át vár rám egy zsámolyon ülve az ablakom alatt."
A kilencvenkilencedik éjszakán azonban a mandarin felállt, hóna alá csapta a zsámolyt, és elment.
 

"Amikor felkereste Tomast, Tereza a hóna alatt egy regényt szorongatott; a regény elején, különös körülmények között találkozik Anna és Vronszkij.
Állnak a peronon, ahol éppen a vonat alá esett valaki. A regény végén Anna veti magát a vonat alá. Ez a szimmetrikus kompozíció, melynek elején és végén ugyanaz a motívum bukkan föl, önöknek talán nagyon "regényesnek" tűnik.
Úgy van, egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha a "regényes" szót nem azonosítják a "kitalált", "mesterkélt", "élettől idegen" szavakkal. Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is.
Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző.
Anna másképp is eldobhatta volna magától az életét. De az állomás és halál motívuma, ez a szerelme születésével feledhetetlenül összefonódó motívum vonzotta őt komor szépségével a kétségbeesés pillanatában.
Anélkül, hogy tudna róla, az ember a lesötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.
Nem kifogásolhatjuk tehát, ha a regényt megigézi a véletlenek rejtélyes találkozása, joggal kifogásolhatjuk viszont, ha az ember a mindennapi életében vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját.

(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen... - részlet)

a pirkadat előtti óra a legsötétebb, a vihar előtti csend a legveszedelmesebb, karnyújtásnyival a cél előtt adja fel a legkönnyebben az ember
lehet, hogy csak a krónikus kialvatlanság emel négyzetre, köbre apró lelki rezdüléseket
reggel 6-kor hatalmas villámcsapkodásra ébredtem, azóta talpon, lehet, csak ez a baj

cudarul vagyok, és semmi nem segít
persze, tudom, egy apró rezdülés a másik oldalról, és tótágast áll a világ: ami most rozsdás, akkor fényesen fog ragyogni, ami most alaktalan, az alakot fog ölteni
ilyenkor nem hiszek semmiben, amiben tegnap még hittem; ilyenkor ami igaz volt, azt is hazugságnak látom
kincstári optimizmus csap át szívtépő rekviembe - estéről reggelre és reggelről estére
meddig még ez az észvesztő hullámvasút, meddig még ez a szédítő körhinta

ahogy közelednek a válaszok, úgy terül szét bennem a bizonytalanság
és mindeközben nem történik semmi
csak bennem dübörögnek az események, odakint, a látható világban a történetünk néma és rezzenéstelen

de hát, meddig még ez a boldog-szomorú, reménykedőn-reményvesztett, bizakodó-lemondó létállapot?
és repülök és zuhanok, és hihetetlen amplitudón pattogok fel s alá, de édes nekem ez a hullámvasút - édesebb sokkal, mint nélküle

rég nem zakatolt így az élet

"Mi jobb: ha Terezával él, vagy ha egyedül marad? Nincs lehetõségünk ellenõrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent elõszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az elsõ próbája már az élet maga? Az élet ezért mindig olyan, mint a skicc. Habár a skicc sem pontos kifejezés, mert a skicc mindig valaminek a felvázolása, elõkészület a képhez, míg az életként értelmezett skicc semmire sem jó, vázlat kép nélkül."

"Az esemény annál jelentõsebb és kivételesebb, minél több véletlen szükségeltetik hozzá.
Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerûen történik, ami várható, ami naponta ismétlõdik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.
Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az elsõ pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál."


(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége - részlet)

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdők nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

(Csoóri Sándor - Búcsúvers)

M.C. Escher - Puddle

befordulok, átfordulok, kifordulok
önmagamból
várok, beletörődök, nem építek tornyot hipotézisekből, és nem barkácsolok polcot nekik, hogy elférjenek
néha szárnyalok, néha zuhanok -
a zuhanás is repülés


"Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden."

(Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen? - részlet)

 

hullámzom - vég nélkül, akaratlanul
az amplitudók nagyok, és nem tudom, hol a csúcspont; mikor billen bennem valami, és fordul hullámhegy hullámvölgybe át

Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást se vesznek egymásról. Teszik a dolguk.
De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be.
Egymás vonzatában kerengnek, mint a bolygók, mint a mondatrészek.
Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban.
Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái.
Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus.

(Somlyó György)

Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
tökéletesen értelek.
Míg éltem, nem érthettelek,

annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond
De most ha kérdezel,
gömbölyű csöndem felel.
Segítőn átölel,
ne is hiányold a beszédet.
Ezernyi szóval mit adhatnék?
magamét, nem tiédet.

(Weöres Sándor)

ha mindenedet
odaadnád érte - mit
adhatnál neki?

(Fodor Ákos)

Pablo Picasso - Don Quijote

Oly nagyra nőttél bennem,
mint kitárt ujjú fák,
elborítottál engem
az ereimen át,

csupa vér vagyok, nézzed,
tartsd távol a kezed,
nehogy testedhez érjek
és bevérezzelek.

(Gyurkovics Tibor)

nem tudom, mi van
délután jól voltam, mostanra széthullottam atomjaimra
sosem szerettem Juhász Gyulát (kivéve az Anna örök), de most aktuálisabb és bensőmbe nyilalóbb mint valaha is 

Salvador Dali - Metamorphosis of Narcissus

"Delaura azt álmodta, hogy Sierva María egy ablaknál ül, mely egy behavazott mezőre néz, és egy szőlőfürtről, ami az ölében hever, egyenként tépi le és eszi meg a szemeket. Ahogy letép egy szemet, nyomban egy másik szőlőszem nő a helyén. Álmában nyilvánvaló volt, hogy a kislány hosszú évek óta ül az előtt a végtelen mezőre nyíló ablak előtt, és tépegeti a szemeket, hogy végre elfogyjanak, de nem siet, mert tudja, hogy az utolsó szem szőlőben ott van a halál.
- És ami a legfurcsább - mondta végül Delaura -, hogy az ablak, ahonnét a mezőt nézte, az én salamancai ablakom volt, azon a télen, amikor három napon át esett a hó és a bárányok belefulladtak a hóba.

[...]

- Tudom már milyen a hó. - mondta a kislány - Álmomban láttam.
És elmesélte: egy ablaknál ült, és odakint sűrű pelyhekben hullt a hó, ő pedig egyenként szedegette és ette a szemeket egy fürt szőlőről, amely az ölében hevert.
Delaura érezte, hogy rásuhintott a rémület szárnya. Reszketve attól, amit az utolsó válaszban óhatatlanul hallania kell, erőt vett magán és megkérdezze:
- És aztán mi lett?
- Nem merem elmondani - mondta Sierva María.
Delaurának ennyi is elég volt. Behunyta a szemét, és elmondott a kislányért egy imát.

[...]

Sierva María soha nem tudta meg, mi lett Cayetano Delaurával, miért nem jött többé a süteményes kosarával és a telhetetlen éjszakáival. Május 29-én, mikor már egy sóhajtásra sem volt ereje, megint a havas mezőre néző ablakról álmodott, de Delaura most nem volt ott, mert mindörökre nyoma veszett. Az ölében egy fürt szőlő volt, aranysárga szemekkel, melyek újra meg újra kinőttek, ahogy eszegette őket. De most nem egyesével tépte őket a fürtről, hanem kettesével, szinte levegőt sem véve, lázas sietségben, hogy a fürtöt lecsupaszítsa végre, az utolsó szemig. Mire az őrapáca bement a cellába, hogy előkészítse az ördögűzés hatodik szertartására, Sierva María már belehalt a szerelembe."

(G. García-Márquez)

úristen, ez de felzaklatott így korán reggel



"s hogy mindez
a folyóéval egy irányban történt, vagyis az, hogy
egyfelé menet hagytuk el egymást: a legeslegszomorúbban
a r r a gondolok"

(Fodor Ákos: Rondó - részlet)

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

(Rab Zsuzsa)

egészen jól vagyok (csak álmosan)
éjszaka feküdtem a kertben, hullócsillagokat néztem, és éreztem újra: élek. aztán azt álmodtam, hogy vettem egy ladát.
 

reggel óta lélekben másutt. csillagot és fecskét énekelgetek, meg kocsiban nyolcszor egymásután ha az életbent, míg beérek dolgozni - így egy kicsit olyan, mintha. pedig nem.

lehetnék dühös, dacos, csalódott, eszevesztett, ehelyett plazmaként simulok életem folyásába.
 
Végül is mindegy is
Tudtam, hogy nem is jössz
Este csillag voltál
Nappal meg fecske

Salvador Dali - Archeological Reminiscence

három éve ez volt az utolsó utáni éjszaka.
talán megtörik a három éves átok. a tubes, a hullócsillagok, és megannyi dolog, amely azt az augusztust idézi napok, hetek óta.
időutazást játszat velem az élet; lidérceket táncoltat, üveggolyót görget, emlékeket vetít homlokom falára.

csak nem tudom... félek... más lesz-e a vége

Csak minden másodpercben lépek egyet,
és minden félpercben hosszan megállok:
így botorkálok föl a ködös hegyre,
és vissza-visszanézek integetve:
-magára hagyom lassan a világot.

A park sötét ködén remegve úszkál
a lámpák lebegő aranyhala.
Olyan a csend itt, mintha valóban
lenne hozzánk valakinek szava.

De csak az eső sír, az avar hull, száll.
Az ember továbbmegy és amit úgy vár,

kimondja csendben a választ maga.

(Váci Mihály)

egyszer már blogoltam, talán kétszer is, most újra nekivágok hát. ismét abba az életszakaszba léptem, ahol túl sok bennem a gondolat, érzés, szárnyalás és zuhanás.
épp az évente egyszer esedékes nagy csillaghullásra várok. felhős az ég. alig-alig, szakadozottan, de éppen annyira, hogy egyetlen üstökös se látszódjék. azt hiszem, tökéletes metafora.
nincsenek fölöttem sötét fellegek, csak vékony, majdhogy nem kedves fátyolfelhők - de ez pont elég ahhoz, hogy eltakarja a mögötte lévő csodát.
félek, mire odébbállnak a felhőim, az üstökösök is messze járnak.

Salvador Dalí: Two Pieces of Bread Expressing the Sentiment of Love

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

(Kányádi Sándor: Felemás őszi ének)

kezdésnek...