biablog

dimenzión kívül mozgok, valahol távol mindentől
világtalan lettem - ez nem rossz feltétlenül, csak kevéssé megszokott és a legkevésbé sem normális
szlalomozom a bábuk között, és a bábuknak nem osztok szerepet
fordultam, igen, fordultam 360 fokot, ugyanoda jutottam, ugyanarra megyek, de közben pördült egyet a világ és megéreztem, mit jelent: szédülni
megíródott egy dráma és a címszereplője lettem - a díszletek szedett-vedettek és mozdulatlanok, az epizódszereplők nevét nem jegyzi senki, nekem pedig el kellene jutnom a dráma csúcspontjáig, a katarzisig, hogy megválthassam a nézőket és legfőképpen önmagam
és én futok, menekülök a katarzistól messzire, mert az fájdalmas, mert az nem könnyű, mert az új születését mindig a régi halála előzi meg, és én nem akarok halált - én nem akarok több halált
fegyverré lettem, és a fegyver nem lehet fennkölt és nem lehet szép - legfeljebb, ha visszafelé sül el
igaza van sokaknak - engem egyetlen embertől kell csak most megvédeni: önnön magamtól


Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem.

(Csoóri Sándor: Dünnyögő)

kísértés dörömböl, feszít, csigáztat
alig van már szuflám ellentartani - és néha azt sem tudom, mivégre
könnyebb és nemesebb lenne tán elbukni a csatát, és kezet fogni gyengeségemmel, mint állni az ostromot és kínozni magam
úgyis csak időhúzás az egész, a csodák elköltöztek innen
ha az a dolgom, hogy elbukjak, hát nem bánom - legyen, ahogy lennie kell

"Megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát - és igen... igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében... valami sandaság.
De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül... fény áradt belőle... Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakultak, amikor eltűnt.
Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki...
Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek?"

(Lázár Ervin - Bab Berci kalandjai)
 

kifogyott belőlem a szó
most a csend beszél
én csak figyelek

"Légy boldog a magad módján, a végletek csúcsán, és emlékezz Hugh-ra, aki elég boldog lenne a maga módján – ha sohasem látott volna téged."

rádöbbentem, kapcsolatnál egyetlen dolog számít csupán.
nem az, hogy hogyan néz ki, nem is a kémia, nem is az, hogy vonz-e, sem pedig, hogy okos-e és inspirál-e szellemileg, hanem, hogy érti-e, amit mondok.
ne értsetek félre, itt nem valamiféle szentimentális megértésről beszélek, mert érteni lehet úgy is, hogy nem ért velem egyet, hogy merőben mást gondol arról, amit mondok. de eközben érti, miről beszélek.

ha most feladnék egy hirdetést, azt írnám: értő füleket keresek.

Henri Matisse - Nu couche de dos, 1944

Isten hozott, te ezerszer gyűlölt, ezerszer átkozott november.
hát itt vagy, és újra rádöbbentem: a félelem valamitől rendszerint sokkal rosszabb, mint a dolog bekövetkezte maga. félsz tőle, rettegsz, és amikor ott van, rájössz: nem is olyan tragikus.
így félek én évente 300 napon át át ettől a hónaptól.

a hónapforduló a francia emlékműnél ért.
szemerkélt az eső, őszszag volt, alattuk a némán pislákoló város, és mi belekiáltottuk az éjszakába, hogy "Isten hozott november". meglátjuk, mit hozol.

Schiele - Nude with Green Stockings, 1918

én nem szólok, ő nem szól, mi nem szólunk.
pózt veszünk fel, szerepet játszunk, és észrevétlen elveszítjük magunk.



Before Sunrise - a legkedvesebb.
Hosszú ideig ez a "Come here" volt a csengőhangom is -

- say good bye!
- bye! - good bye!
- au revoir!
- later...

el kell innen menni.
más városba, más országba, más kontinensre.
ahol mindenhonnan hátba szúrnak, ott nincs miért maradni.
ahol az álmok nem akarnak valóra válni, ott nem kell tovább keresni őket.

Karcsú törzsed hajlik, ring az esti szélben.
Büszke nyárfa miért állsz, miért búsulsz a réten?
Majd elhozza a holnap egy zacskóban a Holdat,
Koronádra tűzi, veled marad míg tűri.
Aztán eldőltök végleg. Mindkettőtökben érett
Vágy lesz bármi másra: az édes elmúlásra.

Pár szerelmi képzet is így ér néha véget.
Ő nem jön el, te várod, vagy eljön és megbánod.
Mindaz, mi jó lehetne úgyse lesz már benne.
Hát pár ostoba álmot a fának nekivágok,
És leások mélyre, az érzet fenekére.
Kitisztul a képlet: míg álmodoztam tél lett.
 
(Amorf ördögök - Karcsú törzsed hajlik)  
 

hiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányzolhiányz
rájöttem, hogy szeretem schielét. most ilyen a lelkem...

Egon Schiele - Ölelés

megfagyott a világ, diaképpé merevedett.
mint egy színpadi díszletben, járok-kelek ebben a mozdulatlanságban. mondhatnám azt is, hogy élek - de erős lenne ez ide, túlon-túl erős.
mert lehet-e ilyen tompaságban élni? merev színházi díszletek között csak színházat lehet csinálni, csak játszani lehet - de az nem az élet maga.

az utóbbi évek nagy mesterévé avattak a túlélésnek - vagy a túlélés látszatának.
ha a kapun kilépek, felöltöm pierrot-maszkomat, bohócsipkát veszek, és senki nem látja, senki nem hiszi, hogy széles kacajom mögött milyen keserű hiány lapul.
vagy ez a valóság csak félek elhinni én is? nem tudom, melyik arcom az igaz, mintha mátrixban élnék és döntenem kellene, melyik kapszulát válasszam: a pirosat vagy a kéket?
illegek-billegek (egy csészealjon ülve), és nem tudom, a mérleg nyelve végül hol fog megállni.
 

araszol a november felém.
ötkor sötét, reggel köd vakít, közte színtelen, kifakult világ.
mozzanatlan a táj, síri némaság telepszik a háztetőkre, csak árulásod zaja hallik messzire.
nincstelen csavargóként alszom át egyik napból a másikba magam, és várom, hogy előkerüljön a szike, amely majd felhasítja ezt a megfagyott csendet.

"De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon."

hallgatom ezt a dalt, és bezárkózom az emlékeimbe, mert összetaposni őket még nem tudom.

nem adom meg magam.
reggel felkeltem, és az eperszín hálóingemben az erkélyemen állva szappanbuborékokat fújtam a mocsaras világra.

no alarms and no surprises,
silent, silent

állni látszik minden, te, én, az egész élet.
tegnap még kacagtam és kacérkodtam, de most megfojt a csend, amely felőled hírt hoz.
kezd feszíteni és súlyokat pakolni rám ez a némaság.

szökni kéne, messze, világgá.
és aludni és álmodni tarka, szép mesét.
és arra ébredni, hogy nincs többé fájdalom.

- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha
megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Nekem bizony egyhangú az életem. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.
Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...

- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések
forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni,
hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte:
- Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De
én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon
egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. Az emberek elfelejtették ezt az igazságot. Neked
azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

köd szitál, szív sajog.
órát állítunk téli időszámításra, majd átállítjuk a szívünket és az életünket is arra.
fűteni kell, fűteni kellene. düh és dac tombol, bosszúvágy izzik, szabályok áthágva, most mindent lehet, most mindent szabad.
borítok mindent, játszom mindenkivel, csak eszközök vannak - cél nincsen.
csak bábuk vannak, de ha akarom, lesöpröm mindet a tábláról, hogy aztán újrarakjam másként őket.
játszom az életet és játszom a nőt, aki élni akar. tökéletes a kirakat - csaknem én is elhiszem. de halott belül valami, merev, kihűlt és hullaszagú.

"Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem,
Gondoltam, egyetlen
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem,
Villámlik, mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Vágtatnék tovább veled az éjben,
Az álmok foltos indián lován,
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
Talpam alatt sár és ingovány."   

Menj innen, fordulj meg menj amíg engedlek!
Legyél jó, fogadj szót, hallgass rám.
Melletted jóformán szóhoz sem juthattam!
Legyél szíves ne kezdd ezt!
Te sem tudod mihez kezdj abban a nagy jódolgodban, amid van.
Mert azt tudnod kell neked is, hogy végül is, nagyon is, igenis jódolgod van!
De mit bánod bírlak vagy gyűlöllek mit számít mit mondok nem fontos, nem szólok...
Mégiscsak te tartasz ébren,
De nem tűröm többet, se tőled se mástól,
hogy ...-nek nézzen mert megcsuklik rajtam,
hogy rád csapjon vissza!
Megmondtam nemegyszer-nemkétszer:
Megfojtasz! Megszívtad, megfulladsz! Világos?
Vakablak.
Valóban? Vigyázat megleplek.
Mit tettem-mit tettél??
Nem látlak tisztának.
Most mégis mit vártál?
Mit képzelsz meddig tudsz zsinóron rángatni még?
Engem nem szoktak!
Mondd csak, így mit kezdjek azzal,
Hogy kócos vagy, mocskos vagy, éhes vagy?
Fésüllek, mosdatlak, jól lakhatsz.
Azt hitted, hogy csak úgy kisétálsz innen és
onnantól nagyjából az jön, hogy szószerint ingyen van minden??
De meg kell, hogy mondjam én leginkább ilyenkor szeretlek téged!
Csak úgy látni jónak ha mindenhol ott vagy.
Ha mindenhol ott vagy,
Téged csak úgy látni jónak!
Innen már nincs messzebb!
Menj innen fordulj meg, menj amíg engedlek!
Vigyázat mondtam, hogy megleplek!
Hallatlan, látatlan, óvatlan, kelletlen,
Végetlen, váratlan, vágatlan, véletlen...
Mindenképp megvárom!
Bármeddig várhatod, ő késik mint mindig
És mindig is késni fog...

(Hiperkarma: Szószerint) 

Még átdereng a nyár a félhomályon.
(Tízévnyi kéne most, míg újra látlak.)
Esős szeptember ez. Merő csalódás
az évszak minden bús vénasszonyának.
Csak hogy tudd: most már én is dolgozom.
Nem nagy ügy, de éppen megfelel.
Büféablakból nézem most a Várat.
Ködfoltok, kávé - éppen megfelel.

Most jó, hogy nem tudok sétálni sem -
széltében-hosszában bontják Budát.
Kettőnk nyomán kő nem maradt kövön.
Amerre járok, egyikünk se járt.
Tudd azt is, én már többé úgyse hívlak.
Hangod legyen ősz, szellő-suttogásos.
Hulló levél ne lopja el zaját.
(Hogy nem vagy benne, egyre szebb a város.)

A színeink közt új harmóniát
lelsz. Tán épp most. Hogy egyikünk se várja.
Lassan, ahogy a nyári táj is emlék -
át úgy emelkedünk elégiába.
Megszűnjél bennem; már ezt sem kívánom.
Mit elfelejtek, úgyis visszaéled.
Ködös hiány. Pedig nincsen miért.
Tudod, én már csak azt remélem: érted.

(Karafiáth Orsolya: Song for all)

tanulj meg repülni, és ha letörik a szárnyaidat, akkor se felejtsd el, milyen volt odafönn.
felfelé vágyj, mindig csak felfelé.
 

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat - tőlük tanuljam a nevetést,
elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Fölnőttem Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

(Bella István: Elégiák)

"üresen állok mindennek háttal
veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól, tátongó ember
veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
ma álmodban jöttem a hitedben hinni
és soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibõl mennyi
de egy mosolyba bújva még most is az arcodra fagynék
ha igazán élnél én a válladról nézném végig ahogy élek
mindennek háttal semmit se szól
vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren
mindennek háttal
igen a fonákon menni mindig mindennek háttal..."

(Hiperkarma: Üres) 

Uram, adj erőt, hogy elviseljem, amin változtatni nem tudok; bátorságot, hogy változtassak, amin változtathatok; és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

ha már nem volt időm, hogy felolvassam...

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja!
Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.
A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy ,,dömdödöm''.
- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.
Hogyne hallották volna!
- Bizony nem gondozza a virágját. Bizony nem öntözi. Bizony rá se néz. Bizony hervadozik szegény virág. Bizony kornyadozik.
- Jaj, elfelejtettem - sápítozott Vacskamati. - Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.
- Hát akkor gondozd! Hát akkor öntözd! Hát akkor törődj vele!
A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
És két nap múlva azt mondta:

- Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- Zöldelleni! Sárgállani! Lilállani! Kékelleni!
- Dömdödöm!
- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?

- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág. 

-  Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha...

(Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)

nem mentegetőzöm, minden vétség az enyém.
bocsáss meg, ha van jogom még ezt kérni.

"És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok."

(Tóth Árpád: Elejtetted a napot - részlet)

"ki itt belépsz, tudd:
m i n d e n k i : bejárat egy
ki-már-sohába"

(Fodor Ákos)

"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában.
De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék."

"A kis hercegnek pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.
- Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból.
Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm!
Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!"

"- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos.
Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt."

ha előveszem a könyvet, Kundera Tréfáját, amit kinyitva itt hagytam, amikor elmentem hozzád, már nem ugyanazok a mondatok lesznek benne.
lesz egy törés, és mostantól minden sor és minden szó más lesz, mást fog jelenteni, mint azelőtt.
nem akartam elvenni az álmaidat - valóra akartam váltani őket.

érzem, hogy távolodsz,  nézel messze-messze, egy olyan messzeségbe, ahol én már nem vagyok.
érzem, hogy árkot emeltél közénk, és ásod, most is ásod, hogy el ne érhesselek.
imádkozni kellene, de már nem tudok.
kihalt az ima a szívemből - talán csak azért, hogy elférj benne. mert nagy helyet követeltél, túl nagyot - és én azt neked adtam.

vártam miattad az ezerszer gyűlölt és átkozott karácsonyt. és hogy addigra nem leszel, abba beleroppan a szív, abba belehal a lélek, abba beledöglik minden.

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

(Kányádi Sándor: Két nyárfa)

állni látszik az idő.
csak ülök és várom, hogy történjen valami.
mozduljon meg a föld, szakadjon le az ég, csak ne ez a szürke bénultság mozdítsa előre a perceket...

elkezdődött hát újra, és nem tudom, van-e még egyszer visszaút innen.
lehet-e ennyiszer?
szeretném veled megélni az első hóesést és a jégvirágokat az ablakon, tudod, amikor odabent egy takaró alatt összebújni oly' jó.
de nem tudom, mire megjön a hó, leszel-e még nekem.
 

"there the rain storm came over me
and I felt my spirit break
I had lost
all of my
belief you see
give me love
love is what I need to help me know my name"

(Seal - Love's devine) 

csak vánszorognak a percek, mióta felkeltem, ólomsúly ül minden másodpercen
várok, mint egy perdöntő tárgyalásra.
vagy villamosszék vagy szabad szárnyalás - átmenet nincsen.
nagy a tét, de nekem nincs erőm tovább küzdeni.
elfáradtam; békét és harmóniát vágyok, lassú és csendes dallamokat.
én már nem akarok beszélni, nem akarok magyarázni, győzködni, érvelni, harcolni kettőnként - egymagam.

Valahol létezel, valahol én is
valamit kérdezel, valamit én is
néha vágy van benne, néha remény is

valahol
valamit
te is
én is...

(Őri István)

átkozom magam, hogy nem írtam akkor és annyit, amikor jó volt minden, amikor boldogság volt, amikor a rózsaszín égen ciklámen madarak szálltak.
és most megint komorul, a Szomorúság már ott baktat a faluvégi dombok mögött.

"Will you stay with me, will you be my love
Among the fields of barley"

https://www.youtube.com/watch?v=s5umTClWFok

hol tartunk? és főképp honnan és hova?
mi a neve ennek az állomásnak?
ha tudnám, ha tudhatnám

Hallom a vonat füttyét,
futok az állomásra.
Futnék, de kezemben a poggyász idegen,
hol hagytam az enyémet?
S a házból, ahonnan kilépnék,
nem nyílik az ajtó.
Böröndöm egyre több s nagyobb,
himbál, harangoz
a vállamon, a hasamon, a hátamon.
Végre a lakásból kinn vagyok
de hiányzik a lépcső,
előttem tenger-mély szakadék.

Sebaj, egy létrát itt feledtek,
lekúszom a lenti messzeségbe. [...]
De lenn a völgyi utcákat nem ismerem,
merre lehet az állomás? [...]
Csakhogy a sietségben
felöltözni elfeledtem,
tetőtől talpig meztelen vagyok,
így nem lehet vonatra szállni.
De most látom, itt nincs vasút,
hanem fürdőkád, szappan, melegvíz,
pőrén belépek, nyújtózkodom,
s már nem tudom, mit is akartam.

(Weöres Sándor: Álom a vándorlásról - részlet)
 

Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

(Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó)

széttép ez a reggel.
álmodtam azt, hogy elhagytak, hogy egyszer csak ott maradtam egyedül, és néztem a peronról egy vonat után, amely már réges-rég eltűnt a kanyarban.
aztán pedig, hogy a makkot, amit a nevesincs tó partján szedtünk egymásnak, az üvegasztalomról elcsente a kutya, és szaladt vele messze-messze.
és üvöltöttem, tomboltam, toporzékoltam, hogy az a mi makkunk, adják vissza azonnal
de aztán felriadtam, és félek, az a makk nem lett meg soha.

a tőled kapott hatalmas virágcsokor még itt illatoz az asztalon.
virágzik és szép színekben pompázik - de tudom, napok, órák kérdése, és elfonnyad és elszárad.
mintha sosem lett volna, csak a képzelet álmodott volna bele illatokat és színeket.
és már senki sem fog emlékezni rá, hogy egyszer szép volt, hogy egyszer színes volt.
hogy volt egyszer. ahogyan mi egymásnak.

hetek óta rizikózom
sorra írtom Bonaparte és Wellington, Aubert és Solignac embereit... és most az életemben is csatasorba állítom a katonáimat
kockázat a legjavából, de tudom kell, mi vagy nekem
kinyitom a markom, elengedem a kockákat, és meglátjuk, van-e bármi kis esélyem hatost dobni


   letéptem ezt már tudhatod
   az ösvény itt sötétbe téved
   a rím tudja a mondatot
   halott az ősz és várni téged

   és várni itt a fák alatt
   a Dunakorzó gesztenyéi
   kis Lou egy levél sem marad
   fekete-fehérre cseréli

   az ősz az ősz a nyár hevét
   kialszik minden nemsokára
   a víz elfolyó messzeség
   az ősz halott hó hull a fára

   levert diófa bánata
   az öröm ráadás a jajra
   mi volt csak volt idő szaga
   a szót sincs ami visszacsalja

   az éj leszáll a rúd mihez
   a csillagok vannak kikötve
   halott az ősz a hó neszez
   többé sose és mindörökre

   (Imre Flóra: L'adieu)

félek
nem azzal a mozdulatot megbénító, fogat vacogtató, lelket szitáva lyuggató félelemmel - csak amolyan halk, szú módjára rágó, tompán, de szüntelen jelen lévő félelemmel
mert az esélyeket el lehet szalasztani, a lehetőségeket ott lehet hagyni a földön fel nem véve, érintetlenül

ezt a történetet végig kell játszani
én is csak sejtem, egy legbensőbb sejtelemmel, hol a vége
de az nagyon messze mutat

aggódom
ágyhoz kötött magányomban, lázas egyedüllétemben csak most jöttem rá, hogy
 

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

(Pilinszky János: Azt hiszem)

szemtelenül jól vagyok


Reggel, ha arcod még homályba olvad
a párnán, hozzád hajolok, és szagollak,
mint egy virágot. Rajtad és belőled
élősködöm. Felszürcsölöm velődet,

gégémet vadvörös torkodba tettem,
hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen
fogad között prédának vett mezítlen
csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten

s mégis szeress. Tán megöltelek téged,
tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni
s így ébredjek minden hajnalon,

mint most: a boldogság halálbűnének
hét éles tőrével szívemben s égi
szerelmünk vérszagával ajkamon.

(Faludy György)

boldogboldogboldog

mit mondjak? jó most, nagyon
nem tudom, meddig, de nem félek és nem gondolkodom
nagyon rég éltem az életemet ilyen harmóniában


Megszünt a tér:
nincs "messze", nincsen "távol"
amióta tudom, hogy létezel.
Hol éppen vagy
a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat
amint bárhol gondolatban
nálam feledkezel
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én" és "te" kilábol
mely külön értelmetlen félbe szel
csak a tündöklő "Te meg én" világol
értelmes egy velem együtt leszel:
Én vétkezem, amikor Te hibázol
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

(Vitó Zoltán: Szerelem)

boldognak kellene lennem, hát miért nem vagyok?
itt van, nesze, megkaptam, amit akartam, és mégis űrt érzek, tépő hiányt
vagy mert nem ez az, amire vágytam ?
megkaptam, amit annyira szerettem volna, én balga, aki nem látott tovább az orránál - és most nem elég
de a lavina elindult, a hógolyót én gyúrtam, és már nincs megállás
csak éppen fogalmam sincs, hová tartok 
 

most jó
jobb őszkezdetetről álmodni se...


"Nagy meleg pulóver ma a szerelem,
 Ez vajon tényleg az, vagy csak azt hiszem?
 A végén úgyis kiderül,
 hogy becsaptuk magunkat, megint egyedül
 Kell folytatni. Néhány perc alatt
 Az aranysárga napból bíbor alkonyat
 Lett, és száll a teagőz,
 A parkban fákat színez egy cerkával az ősz."

 (Amorf ördögök - Nagy meleg pulóver)