biablog

azt hiszem, ez a legnagyobb álmom, hogy a kedvesem mellett ébredhessek egyszer arra, hogy december 24-e van, aztán az éjféli mise és a meghitt otthoni csengettyűszó után az ölelésében hajthassam álomra a fejemet.
nincs szomorúbb annál, hogy idén majdnem valóra vált. a majdnem mindig sokkal fájdalmasabb, mint amikor nagyon messze vagy az álmodtól. olyan ez, mint egy ponttal kikapni a meccsen. ha 20 ponttal veszítesz, az sima, egyérteműen jobb volt az ellenfél - de az egy pont, az hogy egy hajszálon múlt, a "majdnem", na az az, ami a leginkább a földre küld.
és én most egy ponttal vesztettem el a meccset, a szokásos ünnepi fájdalomba most a majdnem érzése is belemarja majd magát.
hacsak addig nem történik valami csoda... van még 15 napja a Jóistennek.
nem adom fel a harcot, igaza van Karcsinak, ha elesem, essem el csatában. de nem adom meg magam.
 

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s-ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"-e.
V i s s z a k e l l j ö n n öd , hogy itt l e h e s s .
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni.

(Fodor Ákos: Kavafisz-visszhang)

a szeretet nyelvének elméletét már nem emlékszem, ki alkotta meg, de érdekes elgondolás, úgyhogy leírom.

szóval öt szeretet nyelv van:
1. elismerő szavak: dícséret, bátorítás, kedveset mondani, bókolni a másiknak.
2. minőségi idő: osztatlan figyelemmel hallgatni a társad, meghitt beszélgetést folytatni mély témákról, önmagunkról, közös tevékenységben való örömteli együttlét.
3. ajándékozás: ajándéktárgyak készítése, vásárlása a társunknak, vagy önmagunk odaajándékozása.
4. szívességek: figyelmességek, vagyis észrevenni, amit önkéntelenül, kimondatlanul kér a másik. szolgálni érte bűntudatkeltés és viszont-elvárások nélkül.
5. testi érintés: simogatás, ölelés, szexualitás teljessége.

alapvetően mindenkinél van egy fő szeretet nyelv. természetesen mindegyik lehet kisebb-nagyobb mértékben fontos valakinél, a lényeg a sorrend. ahhoz, hogy ráébredj, nálad melyik a helyes rangsor és elsődlegesen melyik a szeretet nyelve nálad, tedd fel ezeket a kérdéseket:
mivel tudja a másik a legmélyebb fájdalmat okozni nekem? (a sérelem mindig mély szükségletet jelez)
mit kérek leggyakrabban a társamtól? (szavakkal vagy kimondatlanul)
hogyan mutatom ki a szeretetemet a páromnak?

ha felismertük, nálunk mi a szeretet nyelve és mi a sorrend, érdemes ezt megtenni a kedvesünk esetében is, aztán összevetni a két prioritási listát.
gondolom, nem meglepő, hogy a nagy gebaszok ott lehetnek, ahol a lista nagyon eltér, például ha a mi elsődleges szeretet-nyelvünk a társunknál mondjuk az utolsó helyen áll...

az én sorrendem: 5, 2, 3, 1, 4.
jó elmélkedést!:)

"magadba rakod a régi semmit
a megszokott soha el nem jövőt"

vannak pillanatok, amikor tudod, hogy a lapot ki kell tépni, gyorsan, hirtelen mozdulattal, az sem baj, hogy a széle beszakad és a cafatjai ott maradnak mementónak a füzet közepén. a lapot ki kell tépni, nem elegánsan, nem precízen, hanem sebtében, határozottan, hogy új lapot kezdjél azután, és ne nézz vissza soha, soha többet.
elérkezett a pillanat. tépni kell és összegyűrni, és a galacsint kecses vagy dühös mozdulattal, de a kukába beledobni.
és piros viharkabátot venni, csuklyát a fejre, lámpást a kézbe, és menni, háttal mindennek, míg rád nem virrad egy új tavasz.

őszintén, nem gondoltam, hogy így köszönt rám ez a hétvége.
valahogy mindig hittem, hogy történik valami csoda, vagy nem is tudom. úgy éreztem, nem alakulhat így. így alakult.
a szív sajog, vágyak porcelángömbje hull az útra, és reped ezernyi éles szilánkra szét.
csendben, bátran kell most az álmok szilánkjai mellett továbbmenni, nem szabad lehajolni, nem szabad szedegetni őket, mert csak megvág, mert csak sebez, és mélyre fúródik belénk.
temetni kell, hősiesen. ásót a kézbe venni, és lapátolni utolsó erőnkkel is. hadd törje fel az ásónyél kezünk, hadd rajzoljon hólyagot simogatásra teremtetett tenyerünkbre. 

ma álmok vesztek, színek fakultak, ajtók csapódtak a hátam mögött. ha így kell lennie, hát legyen. 

történelmi jelentőségű pillanat: az első blogbejegyzésem berúgva.
persze mivel egyáltalán nem iszom, ez nem valami nagy kunszt.
megnyertük a meccset, mindent vittünk. épp, hogy nem gratulált az ügyvezető igazgató nekünk, amikor átnyújtotta a munka alóli felmentésünket.
hosszú hónapok nagy csatája volt emögött, de megcsináltuk. amit elterveztünk, mindent megcsináltunk.

nagyon boldog mikulást mindenkinek!
remélem mindenhol tele lett a hócipő, izé, akarommondani csizma..;)

az enyém üres maradt (be is adtam gyorsan a cipészhez), biztos nem érdemeltem meg az ajándékot... de akkor legalább egy nyamvadt virgáccsal is meglephetett volna az a télapó.
kicsit szomorú vagyok, hogy sem névnapomra, sem mikulásra nem kaptam senkitől semmit. voltak idők, évek, évtizedek, amikor ez másként volt. ez az első ilyen év, meglepetéstelenül, ajándéktalanul. fáj és hiányzik.
vajon ennyire megöregedtem vagy ennyire elmagányosodtam...?

advent van. várunk, várakozunk.
várunk egy eljövetelt, a harmadikat, az utolsót.
hajnalonként rorátéra harangoznak, s a szív a korai csendet megtörő harangszóban megtelik reménnyel és bizakodással.
leheletünkből felhőt formáz, arcunkra pírt fest a hajnal, s a sötétségben fojtott izgalommal várjuk a fényt - mert a fény végül mindig megérkezik. a sötétség csak rövid időre nyerhet csatát, a világosság diadalmaskodik fölötte: ez az élet rendje.
fülünkben harangszó cseng, szívünkben egy gyertyaláng fénye izzik, és tudjuk, hogy eljő, amire várunk.

három hónap után lejárt a táppénz. reggel 8-kor munkára jelentkezem. vélhetően az utolsó munkanapom.
kemény meccs lesz, lelki terror a javából. meg fognak próbálni összeroppantani, de erősnek kell lenni ott előttük. ráérünk utána összeomlani.

nagy dolgok történnek bennem, letisztult minden.
sokszor kételkedtem magamban, abban, eljutok-e valaha idáig. nagyon messziről jöttem, éles kanyarokkal, de itt vagyok.


Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

(Ady Endre: A Sion-hegy alatt - részlet)

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom.

(Bella István: Paralellák)

foszlik a cukormáz a világról.
leolvad az édes, ragacsos vakolat, és ahogy folyik lefelé, sűrűn, édesen, úgy bukkan elő mögüle a konok szürkeség.
álomból ébred az ember, sáros lábával tapossa a tarka mázat, amely folyik a földön széjjel. színes cukorkák gurulnak szerte, köztük ragacsos léptekkel haladunk, miközben a horizontról már a komor, hótalan tél hívogat csontos kezeivel.

nincs bennem félelem, csak nem jó újra ébren lenni.
eltelt három nap, és mintha álomból kelnék, foszlik az emlék, halványul, enyészik.
mintha meg sem történt volna, mintha csak a képzelet tarka játéka vetítte volna homlokom falára, hogy egyszer megint a helyemen voltam.
újra sötét tél zörgeti csontjait, de már nem hiszek neki.

"Egyszer majd elmegyek hozzád
megmelegítem az ágyad
mellemmel búvok melledhez
s nem jövök el soha többé."

(Bella István: Dal) 

most szerelmeskedni kellene, lassan, ráérősen, kényelmesen.
nagyon fáradt vagyok, kimerült, de a testem riadót fúj, a hormonjaim bekapcsolták az alarm jelzést.
most nem vágyom falhoz nyomásra, hajtépésre, ruhaszaggatásra (bááár amikor este 5-kor kettesben voltunk a Karcsival a legfelső irodában, és csak kopogott az eső odakint...), csak csendesen, meghitten szeretni egymást.

fáradok.

keserédes felhangokkal, de köszönöm, jól vagyok.
örülök és szomorkodok, mosolygok és könnyezek, reménykedek és kételkedem.
sűrű most az élet, rohangászom mint valami mérgezett egér, szóval pörgés van ezerrel.
kellett ez már, de most másra sem vágyom, csak bekucorodni az ágyba és kialudni magam.
ügyvéd, szakszervezet, biztosító, munkahely, orvos. de a vége megint jó azért, mert a Károly csónakméretű kocsijában kötöttem ki - elvitt vele az enyémhez... :)

éjszaka rémálom (legalább egy éve nem emlékszem ilyesmire), felriadás, aztán a rémálom kezelése: villany fel, séta, arcmosás, szellőztetés, tudjátok, hogy teljesen felébredjek, különben folytatódik tovább (tapasztalat).
na, így sikerült elaludnom nyitott tetőablaknál, mígnem arra ébredtem valamikor hajnalban, hogy szó szerint esik bele az arcomba az eső.

szórakozik velem az élet, legalábbis bábunak érzem magam a sakktáblán, akit rakosgatnak ide-oda. és hogy mattot adok-e bárhol is, az nem rajtam múlik, hanem a kézen, aki lépeget velem...
de most időleges nyugalom van, mert minden felcimkéztetett és a polcra felrakatott.
befőttesüvegek a maguk helyén - és már nem félek semmitől.
ha nem tartok ellen, én is a helyemre fogok kerülni.
most már tudom.

advent van, idekint és odabent.
kettős adventet hozott a december, a várakozás illata tölti be a teret. lilába öltözik a világ, bűnbocsánat jár át minket, önmagunk és egymás előtt.
egy kis láng már pislákol, halvány fénnyel tölti el a szívet, és bízok, és remélek, hogy erősödni fog ez a fény.
mert jól várakozni, csakis hittel lehet.

meggyújtottam az adventi koszorúmat. előszedtem a tavalyit, vágtam hozzá a kertben fenyőágakat, kicsit behavaztam, és odaapplikáltam a többi cucc közé. nagyon szép lett.
ráadásul olyan advanced gyertyákat vettem, hogy csökkenő méretűek, így aztán nem lesz az, hogy a harmadik hétre az első már teljesen csutka, a negyedik meg még szüzen várja sorát.

kimerült vagyok, négy "éjszaka" alatt aludtam 15 órát, és újabb gyilkos négy nap vár rám most zsinórban.
hiányodból gyúrok magamnak párnát és fáradtan ráhajtom fejemet.
 

különös éjszaka volt ez a mai is.
vágyak és küzdelem, kísértés és harc, múlt és jelen.

teljesen megzavarodtam. nem értem, mit akar ezekkel a dolgokkal a sors. nem értem, mit vár tőlem az élet. én már semmit sem értek.
 

hát, ez az a péntek este, amikor este 8-kor elindultunk a Dantéba, és sose értünk oda. egy elátkozott éjszaka, amelynek áldás lett a vége.

szerencsére elmúlt ez a szerencsétlen november is.
mélyen jártam benne, a pokol nyújtogatta karmait, értelmetlen lidérctanya lett a világ.
vágytalan, céltalan, álomtalan lettem, miközben valami halk hiány rágott szú módjára odabent.

és most? lépek egyet jobbra, lépek egyet balra, aztán egy sasszé előre, egy tompa szökellés hátra - és döntés még mindig nincsen.
úgy teszek, mintha haladnék, pedig csak bolondmód ugrándozok egy helyütt.
irányt kellene választani, de minden érzékszervem cserben hagyott. és hogy mit mond a lelkem nem hallom, nem értem, nem tudom.
nincs cimke, nincs polc, nincs út, nincs irány.
topogás, kéztördelés, vállrándítás és ólomsúlyú tanácstalanság ül most bennem tanyát.
a rossz út is jobb lenne ennél, hiszen az is út, hiszen az is irány. csak menni már, csak döcögni már, bármerre, akármerre.

akármerre, de lehetőleg arra, amerre ő lakik.
suttogja ezt egy fakó hang, hogy aztán az ész gúnyos kacajt ejtve áthúzza rögvest.
aztán vágyak üvöltenek, félelmek kontráznak, a szív indulna, de a láb nehéz. és a lélek csak mosolyog szótalan.
tudja a választ, most is, ahogy mindig, de ez a nagy lárma némaságba fojtja szavát.
és a lélek türelmes, és a lélek megvárja idejét.

ha tudnám, hogyan csendesítsem viharaimat, ha tudnám, hogyan leplezzem le vágyaimat... ha sejteném, melyik hívószó igaz, és mikor hazudom képen önmagam.
a szív szavát kell követni, ezt hiszem - de először, életemben először nem tudom, a szívem mit akar. sosemvolt helyzetben vergődöm, hol kapálózok, hol beletörődve gubbasztok, és nem tudom, felé? vagy el tőle?
a választ kerestem égen és földön, a napban s a csillagokban, de nincs sehol.
csak labirintus van és falaknak koppanás.

november utolsó napja, eljött hát ez is.
az elátkozott hónap gyorsan tovasiklott, nem volt olyan rossz, lehetett volna rosszabb.
a vége nehéz volt, sírós és küzdelmes, és a mai nap káosza tette fel arra a bizonyos "i"-re a pontot.
de ez egy másik történet, és holnap már a december vár reánk.

reggel találkoztam V.-vel.

ólomsúlyú esőcseppek dörömbölnek, elanyátlanodás van.
most vackolni kell, vackolódni egy ölelésbe.
vagy ha nem lehet, piros viharkabátot kell húzni, csuklyát a fejre, lámpást a kézbe és elindulni.
menni esőben, ködben, lépdelni sárban, mocsárban, és vissza sem nézni.
viharkabátom tépje csak a szép, könnyes arcom öntözze csak az eső.
hiányodban éreztem meg halandóságomat.

most irgalom kell, most kegyelem kell, és egy tenyér, mely hordoz, és egy áldás, mely felsegít.

"Táncolni kell, a zene meg majdcsak megjön valahonnan."
(Kazantzakisz: Zorbász, a görög)

ismét súlyos véletlenek, jelek, kísértések, filmes jelenetek, és amit csak el tudtok képzelni.
meg kell találnom a miérteket, mert bonyolódik körülöttem az élet.
jönnek a jelek sorra, cikáznak a választ adó véletlenek, és én nem értem, mit művel velem az élet. 
 

küzdés van.
összeszorított fogak, ökölbe torzuló kéz, harc önmagammal.
most erősnek kell lenni, megmarkolni a szék karfát, kapaszkodni, és nem hagyni, hogy a vágyak győzzenek. most csata van, emberfeletti. józan ész kardozik villódzó szívvel, miközben üvölt a nemlehet.
most erősnek kell lenni, harcolni és az észre hallgatni.
legalább egyszer az életben...



"Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi.
Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!
Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit - a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben.
S erről megfeledkeztek."

(Márai Sándor: Füveskönyv)

"megmérettél és könnyűnek találtattál"

nemmegy, nemmegy, nemmegy
lőjetek ki a holdra, helyezzetek föld körüli pályára vagy valami hasonló

már majdnem kész a szokásos november végi ajándék, ezzel pepecselek napok óta
szerdára készen kell lennie

nem lehetne, hogy minden nap találkozzak Jánossal?
esetleg hazahozni?

Utad és utam vezessen egyre csak felfelé,
Mindig mögötted fújjon a szél,
Arcodon érezd a nap melegét,
Földedet öntözze csendes eső.
Tudom találkozunk mi még,
Hordozzon addig Isten a tenyerén!

(kelta áldás)

ezen kívül mit mondhatnék?
napok óta jelek mindenütt, azt éreztem, sűrűsödik a lég, történnie kell valaminek
de nem történt semmi, és talán csak én vonzom be a jeleket, bár ha be tudom vonzani, már az is jó dolog
szóval, nem tudom, várakozom valamire, ami jó eséllyel soha nem fog megtörténni, ráadásul nem is tudom, mi az
csak várom, hogy hátha megtudom
 

csendszag szippant magába, a számban hiányíz koldul
halott lépteket kong a lábam, advent üli szívemet
ólomkatonák sorakoznak a fal mentén, katonásan, rendületlenül
távoli hajókürtök ébresztenek, kocsonyás a lég, mióta szakadékot szült a világ közénk
arcodban láttam meg a napfényt, hogy aztán megszülje árnyékát minden létezőnek
légzésed ritmusát löki a szél, ölemben sóvár magány üli halotti torod
reccsenő gallyak közt bolyong a lelkem, és hordozza lámpását, hátha észreveszed
tán csengettyű kéne, kolomp, kereplő, légvédelmi sziréna, hogy meghalld hívószavam
most csak a csend hív
és nem hallod, tudom
 

nem állítom, hogy az előző valami jó, koherens és eredeti iromány, hajnali 4 óra magasságában, mikor megkíséreltem elaludni, egyszer csak ezek a gondolatok jöttek belőlem
gyorsan tollért kaptam, és ott a paplanomon-párnámon lejegyeztem mindent, ami felszínre tört
kicsit olyan ez, mint valamiféle projektív teszt, kéretik ennek alapján kezelni - mindenesetre meg akartam őrizni az utókornak

viszont a lámpásról eszembe jutott egy szép Rab Zsuzsa vers


Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

(Rab Zsuzsa: Dúdoló)

"Háttal megyek, csak az kerül
 elém, amit már elhagyok."

 (Tandori Dezső: Egymás) 

voltam Jánosnál, több, mint fél év után újra
azt hiszem, én ehhez az emberhez holnap feleségül mennék
Zsuzsi szokta mondani János kapcsán, hogy "gondolj bele, ha ilyen csodálatos ő, akkor milyen csodálatos lehet az Isten"   

nem tudom, mit írhatnék
rezzenéstelen minden - nincsenek válaszok, nincsenek döntések, nincsenek célok és irányok
tudom, hogy honnan, de nem tudom, hová
pályaudvar van, de nincs még vonat - és ha lesz sem tudom, melyikkel és merre menjek, még nem váltottam jegyet
csak peron van, és sínek, párhuzamos sínek mindenütt
és váltók és kalauzok és tanácstalan tekintetek
nem születnek a döntések, ez még a csend hava
polcra kell befőtteket rakni, a befőttekre cimkét írni, és a rendben megtett dolgok büszke tudatával élni tovább
de még nem tudom, hova tegyem, még mindig nem tudom, mit írjak rá, és azt sem, hogy azután hogyan tovább
de minden válasz megérik egyszer - siettetni sem szabad
van időm

bár... találtam egy isteninek tűnő receptet, egy olasz diós-füstöltsonkás-rozmaringos muffinét, amelyet most nagyon szeretnék megsütni valakinek
de nincsen kinek...
talán fel kellene adnom egy hirdetést, hogy diós-sonkás muffinomhoz társat keresek.
jelige: "lókötők és széltolók kíméljenek"

Furcsa a szív is, még azt mondja: nem, nem
Itthagytad magad, de elvittél engem
S ha elindulnék, nem várna rám senki,
Csak akit magamból hagytam veled menni
S ha visszajönnél, nem várna rád senki,
Csak akit magadból hagytál még itt lenni

(Takáts Eszter: Tánc után)

ez a 100. poszt
100 bejegyzés augusztus 12-e óta
úgyhogy most valami számomra fontosról szeretnék beszélni

ti hisztek abban, hogy egy könyv, egy vers, egy idézet megtalák titeket?
nem véletlenül, hanem okkal és céllal, mert egy nagyobb erő így akarta, és te is így akartad, hogy akkor, ott bevonzzad azt a valamit, ami fejbe kólint vagy éppen kijózanít, mindenesetre neked ott, pont arra van szükséged?
igen, én hiszek ebben, mint ahogyan a pillangó effektusban és az egész világegyetem kauzális összefüggéseiben is
hiszek az ok-okozatban, a miértben, a szinkronicitásban
fatalista vagyok, nyomják rám sokan a bélyeget, és ha így kell neveznünk ezt a világszemléletet, hát rendben, legyen

szóval engem most megtalált egy könyv - nem előbb, nem később, pont most
igen, a már sokat emlegetett "Az igazi"-ról van szó, Márai Sándortól
elmesélem, miről szól
egy férfiról és egy nőről, egy kapcsolatról, és egy árnyalakról a férfi múltjából, aki ha emlékként is, de teljes egészében megkeseríti és ellehetetleníti ezt a kapcsolatot
adott a nő, aki szereti nagyon a férfit, minden áldozatot meghoz érte, és adott a férfi, aki akarja, próbálja ezt az egészet, de nem engedi közel magához a nőt, nem meri elfogadni, amit adni akar neki
küzdelmes kapcsolat ez, küzd a nő és küzd a férfi - harcolnak egymásért és egymással, harcolnak önmagukkal, harcolnak a sorssal és harcolnak a férfi emlékeivel


„Akkor már tudtam, hogy nem tudok vele élni. Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit és nem tud vele élni.
Azt kérdezted, szerettem-e? Sokat szenvedtem mellette. De tudom, hogy szerettem, s azt is tudom, miért szerettem. Mert szomorú volt, magányos, s nem tudott rajta senki segíteni, én sem. De mennyi idő kellett, s milyen sok szenvedés, míg ezt megértettem.

Mondom, ilyenkor sírni tudtam volna. Az örömtől, a reménykedéstől. S valamilyen másféle érzés is vegyült mindebben: a félelem. Hogy nem bírja,nem tud megbírkózni önmagával, nem bírjuk együtt az egészet... valami itt nincs rendben.
Azt kérded, mi baj volt közöttünk? Nehéz kérdés. Azóta, hogy elváltunk, gondolkozom ezen. Néha már azt hiszem, tudom az igazat. De minden elmélet gyanús.
Úgy lehetett, hogy ő tisztelt, s bizonyosan szeretett is. De én nem értettem hozzá. Ez volt az életem bukása.
Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet "érteni"? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet "érteni" ezen? Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság? Mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez "érteni" kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen... Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.

Így éltünk, nem jól, nem boldogan. Csak csöndesen. Rettenetes erővel élhetett ő e két esztendőben. Emberfeletti erő kell hozzá, hogy valaki a természete ellen éljen. Fogcsikorgatva akart boldog lenni. Valamilyen merevgörcsben akart felszabadulni, könnyű és gondtalan, bizalmas lenni. Szegény!
Talán nem szenvedett volna így, ha én akkor elengedem belülről.

De akkor nem tehetett mást, összeszorított fogakkal, tehetetlenül kénytelen volt boldognak lenni. Én nem engedtem el belülről, egyetlen pillanatra sem. Tartottam, szótlanul zsaroltam egy érzelmi igénnyel. Ilyen erők vannak emberek között? Csak ilyenek vannak. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni. Azt mondod, csak így lehet?... Hát én így szerettem őt.

Éltünk s harcoltunk egymással. Mosollyal és udvariassággal, szenvedéllyel és szótlanul harcoltunk. Egy napon történt valami. Elfáradtam. Mert én is rettenetes erővel éltem ezekben az időkben, nem csak ő.
- Mondd, mi legyen ezután?
- Nem tudom, nem tudom. Nem bírlak elhagyni. Nem tudom nélküled elképzelni az életet.
- Tudom, hogy nagyon nehéz. Nem is kívánom tőled. Talán még nincs itt az ideje. Talán soha nem is lesz itt az ideje. De ebben az együttlétben, egész életünkben van valami megalázó. Nem merjük megmondani egymásnak, mi a baj közöttünk.

- Akkor miért vettél el?
- Mikor elvettelek nem tudtam eleget rólad. Elvettelek, mert nem tudtam, hogy ennyire szeretsz.
- Bűn ez? Olyan nagy bűn, hogy ennyire szeretlek?
- Több, mint bűn. Hiba.

Egy napon egy hang azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, ez a helyzet megalázó, kegyetlen embertelen. Elhatároztam, hogy meghódítom a férjemet.
Másnap elmentem abba a kis tabáni templomba. Mondtam a sekrestyésnek, hogy gyónni szeretnék.
Úgy mondtam el mindent, ahogy csak egyszer tud gyónni életében az ember. Elmondtam, hogy vissza akarom szerezni a férjem szívét, s nem tudom, mit csináljak, Isten segítségét kérem ehhez. Elmondtam, hogy nem tudom, hol a hiba, bennem vagy benne? Sokáig gyóntam.
- Kedves lélek. Szeretnék segíteni magának. Egyszer jött hozzám egy asszony, szeretett egy férfit, annyira szerette, hogy megölte. Nem késsel ölte meg, nem is méreggel, csak azzal, hogy nem engedett, egészen akarta, el akarta venni a világtól. Egy napon elfáradt a férfi és meghalt. Az asszony tudta ezt. Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást.
Nem elég szeretni, lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára. Majd megérti egyszer, de sokat fog szenvedni. Az ilyen szenvedélyes lelkek büszkék, sokat szenvednek.
Magában láz van, lányom. A hiúság és önzés láza. Lehet, hogy a férje másképpen érez maga iránt, mint szeretné, lehet, hogy csak büszke vagy magányos lélek, aki nem tudja vagy nem meri megmutatni az érzéseit, mert egyszer megsértették. Sok ilyen sértett ember él a világban. A férje sem ismeri az alázatot. Két ilyen büszke ember sokat szenvedhet egymás mellett. De a maga lelkében most olyan mohóság van, ami bűnre emlékeztet. Maga el akar rabolni egy emberi lelket. Mindig ezt akarják a szerelmesek.
Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. Miért nem tud szerényebben élni? A szeretet az igazi, türelmes. A szeretet tud várni.

- Elhatároztam, hogy meghódítom és visszaszerzem.
- Lehetetlen. Soha nem ment el magától. Ezért lehetetlen. Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni, aki elment. De aki igazán és véglegese meg sem érkezett soha... azt lehetetlen.

(a női rész legvége) Hogy miért sírtam el magam az előbb, mikor megláttam? Mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
De ennek nincs már semmiféle gyakorlati jelentősége.

(férfi)
Mi volt a baj vele? Sértődés, hiúság. Az emberi nyavalyák és balesetek alján legtöbbször ezt találod. A gőgöt. A félelmet, mert hiúságból nem merik elfogadni a szeretet ajándékát. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.
A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja a titkát.
Hol buktam meg? Nem voltam elég bátor a nőhöz, aki szeretett, nem tudtam elfogadni gyöngédségét, restelltem magam, kissé le is néztem őt, mert más ember volt, más életritmusa volt, s féltettem magam, a hiúságom, féltem attól, hogy megadom magam ennek a nemes és bonyolult zsarolásnak, mellyel a szeretet ajándékát akarták tőlem.
Akkor még nem tudtam, amit ma tudok... nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság a szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket.

(Márai Sándor: Az igazi)
 

hoztam a könyvtárból egy bőröndnyi Márait
míg a dugóban ültem a 6-oson, két idézet talált rám "Az igazi" c. regényből, mindkettő húsba maróan aktuális


"Most látom, azt gondolod, hisztérikus liba vagyok. Nem, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek. Nem szégyenlem ezt. Ilyennek alkotott az Isten."

"Az elébb, mikor ide siettem, egy belvárosi utcán mentem, s egyszerre esni kezdett a hó. Olyan tiszta és boldog öröm volt ez. Első hó... Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot. Szerény csere, így gondolod?... Nem tudom."

(Márai Sándor: Az igazi)

emlékeztek az Utas és holdvilágra?
Mihályra, aki lepattan a vonatról, hogy megkeresse rejtélyes módon eltűnt fiatalkori szerelmét, Ulpius Évát?
először még V.-vel olvastam, aztán elindultunk Olaszországba, hogy a regény helyszíneit végiglátogassuk
az egyik legfontosabb település Gubbio, a szerzetesekkel, a kísértettel és a halottak kapujával
ide vágytunk leginkább, de Rimini és Róma között elrontottunk egy kanyart és végül sosem láttuk Gubbiot
szeretnék eljutni oda, talán egyszer még lehet

"Hazamegy. Megint megkísérli azt, ami tizenöt éven át nem sikerült: konformizálódni. Talán most sikerül. Ez a sorsa.
Megadja magát. A tények erősebbek voltak nála. Megszökni nem lehet.
Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni.
Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Az a kevés kis sercegés
Amint a gyertyának repült a lepke és
A szárnya megégett:
Az az élet

(Szép Ernő: A gyertyának repült egy lepke)

nagyon jó este van mögöttünk
Takáts Eszter koncertre mentünk, hihetetlen jó hangulata volt
épp elkezdődött amikor láttam, hogy csupa hó az újonnan érkezők kabátja, hát, úgy, ahogy voltam, gyorsan kimentem az utcára, kiálltam az út közepére, és kitátott szájjal néztem fel a hóesésbe, élvezve ahogy a hópelyhek a szemembe és a számba hullanak

aztán visszamentem, és átéltem azt a mindent átlengő boldogszomorú és édeskeserű érzést a koncert hevében köbre emelve, ami most bennem él
emlékek libbentek, érzések támadtak, és a bárcsak vágya töltötte be a termet

"Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta,
nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele.
Mélységes mély nem a múlt, a jövő kútja,
s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele. "

(Bella István: Hervay Gizinek)


most nemjól, pedig tegnap jól voltam nagyon
főztem francia póréhagymalevest az imént, ahogy kell, trappista és füstölt sajttal, pirítóskockákkal, kevés tárkonnyal - finom lett nagyon, de nincs szomorúbb dolog, mint egymagadra főzni, ezért is főzök pár éve oly' ritkán, hiába tudok jól, hiába szeretek

most adok időt magamnak, nem siettetek semmit, apró, kis lépéseket teszek önmagamért és önmagam felé

a társkeresőzést néha fel kéne írni receptre a szomorkodóknak - esküszöm, sehol nem lehet olyan jól röhögni a hülyéken, csak persze nem szabad komolyan venni az egészet
írt ma nekem egy fazon valamelyik oldalon, a teljes levelét közlöm változtatás nélkül:
"elolvastam mind azt amire azt hitted nemfogják elolvasni,de megmondom kemény nő vagy .nem kellesz csak tudd . nem szeretem azokat kik hajléktalanok felett uralkodott. szia"

ilyesmik vannak most velem
az eddig zakatoló életemen meghúzták a vészféket
tán rossz volt a vágány? még most sem tudom

most aziliumra leltem, s hogy tartós lesz-e? nem tudom
most nyugalom szállt rám, s a jól van minden érzése
 

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
anyátlanul s földarabolva
s egy targoncáról lefele
lóg a fejem a semmibe

Akkor se te

Ha minden ágyam elveszett és
megbomlik bennem a teremtés
s kiáradnak csúfosan e
test tagjai a semmibe

Akkor se te

Ha megrogyok mint sárga gyertya
saját árnyékom eltakarva
magam égve befele
a legutolsó semmibe

Akkor se te

(Gyurkovics Tibor: Ellen)

és első kosármeccs... mióta...
azután először a sportcsarnokban újra, május 12-e után először
akkor, ott, bánkódva a bajnoki döntőben elszenvedett vereségen még nem is sejtettem, hogy már csak 1-2 óra és megfordul nekem a világ
szomorú voltam és kedvetlen, nem hittem volna, ha bárki azt mondja nekem, hogy még ma este teljesül az álom, amire csaknem 3 éve vársz
és ma, november 15-én ültem le újra arra a helyre, úgy, hogy az az álom összetört, ezer cafatra szakadt szerteszét

és tudjátok, ettől szép, ettől élet az élet
hogy sohasem tudhatod, mikor virrad rád az a nap
előtte is ezt mondogattam mindig, hogy sohasem tudhatjuk, hogy nem ez volt az utolsó éjszaka boldogtalanul, hogy nem másnap pirkad meg fölötted az a reggel, amely után a vágyad valósággá válik
igen, mindig ezt mondogattam, és mégis nagyon váratlanul ért, amikor bekövetkezett
az ember tényleg nem érez semmit, amikor felkel, nem érzi, hogy ez a nap más lesz, ugyanazzal a rutinnal indul: nem mosod másképp a fogad, és nem eszed jobbkedvűen a reggelidet
és azt hiszem, így lehet a halálunkkal is, nem hiszem, hogy megérezzük, hogy aznap eresztik le nekünk a függönyt - ugyanúgy kelünk és tesszük a dolgunk, míg egyszer csak elvágják a filmet, és ennyi volt
a szeretteink halálát megérezhetjük, tudom, hiszen a létező legmélyebben átéltem ezt, amikor elveszítettem, akit jobban szerettem mindenkinél - soha le nem róható hálám a sorsnak, amiért el tudtam menni megköszönni neki mindent

igen, ha nagyon szeretsz valakit, a vele kapcsolatos dolgokat megérezheted, de a saját sorsod fordulatait nem
vajon, mit szóltam volna ahhoz, ha akkor, ott a bajnoki döntőn odalép hozzám valaki és a kezembe nyom egy borítékot - egy borítékot, amelyben az áll: 3 óra múlva valósággá válik az álmod, és fél év múlva, ha újra itt ülsz ezen a padon (mert legközelebb csak fél év múlva fogsz itt ülni), akkor mindez már csak múlt idő lesz...?
vajon mit reagáltam volna? vajon aláírtam volna ezt a papírt, ha egyáltalán bárki is kérte volna az aláírásomat? - persze hogy nem kérte volna, hiszen az életben egyoldalú szerződéseket kötnek ránk, a mi beleegyezésünk nem kell semmihez

ilyen ez a játék, ettől szép, ettől fájdalmas, ettől olyan keserédes
és bár most nehéz, de tudom, egyszer majd megint rám virrad az a nap
és nem tudhatom, nem ez az éjszaka lesz-e az utolsó előtte 


"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is.
Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.
Más és jobb nem is történhetett velem."


(Márai Sándor: Füves könyv - részlet)
 

Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak.
Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.
Hasonlatot is mondott nekik: Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?
Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod testvérednek: Testvér, engedd, hogy kivegyem a szálkát a szemedből! - holott a te szemedben nem látod a gerendát? Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és csak aztán láss hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. A fát a gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek tövisbokorról fügét, s gyalogszederről sem szüretelnek szőlőt.
A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél. (Lk 6,37)

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod embertársadnak, hogy hadd vegyem ki a szemedből a szálkát, amikor a magad szemében gerenda van? Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből!
Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle?
Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!
A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.
Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. (Mt 7,1)

esik a hó, Istenem, esik a hó!
itt van, ez is itt van... két-három perce kezdett neki
és most, ebben a hóesésben érzem, hogy minden elengedésem mellett mégis hiányzik nekem
mi maradt hát? elkapni egy hópihét és táncolni a hóesésben - nélküle

"Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig.
Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt.
A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.
De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé.
Ülsz egy padon és nyugodt vagy...

Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki.
Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség.
De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék.
És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben.
Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked...

Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember.
Megmondjam?... Kibírod?
Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések.
Engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele.
Mit tudtam meg? Hát azt, hogy nincsen igazi."

(Márai Sándor)

Több részlet a könyvből - szívből ajánlom mindenkinek

well... you clean up the dirt, there's just more dirt to clean up tomorrow
make the beds, they just have to be made tomorrow
wash the dishes, more to wash tomorrow
the world keeps growing, and you feed it. but it doesn't feed you, does it?
but... how much can you take? how much can you take before you snap?
how much can you take?
lying on your bed, looking at the ceiling, waiting for something to happen
and knowing all the time that you were meant for something better... feeling it... wanting it
but... how much can you take? How much can you take? How much can you take before you snap?

(kitakarítod a koszt... még több takarítani való kosz lesz holnap
beveted az ágyat, holnap is be kell majd vetni
elmosod az edényeket, még több mosogatnivaló lesz holnap
vacsorát csinálsz, megeszik, nem igaz?
a világ egyre csak nő és te eteted. de ő nem etet téged
de... mennyit tudsz elviselni? mennyit tudsz elviselni, mielőtt összeroppansz?
fekszel az ágyon, nézed a plafont, várod, hogy történjen valami
és végig tudod, hogy valami jobbra rendeltettél... érzed. akarod.
de mennyit bírsz... mennyit bírsz elviselni, mielőtt összeroppansz?)

találkozni kell Istennel. meg akarok tőle kérdeni egyet-mást. például azt, hogy mi végre vagyunk.
mert hát fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást.
aztán mi végre? meg hát az én életemről is ki akarom kérdeni.
az igazságot akarom megtudni.

zseniális, ez most onnan belülről jön... hallgasátok Jack Nicholsonnal az Eastwicki boszorkányokból, ill. Koncz Gáborral a Fábián Bálint találkozása Istennel c. filmből 

"Most lettem öreg: céltalan a vágy."
(Szabó Lőrinc)

és potyognak a téglák
hevernek a porban, elhagyatva és vigasztalanul
és álmok a porban, és vak remények a porban, és porba hullva az egész élet

ott volt két himalája és három marianna-árok közöttünk, nem jutottak el hozzá a szavaim, a rezdüléseim
ilyenkor annyi mindent mondana az ember, de amikor ott van, rájön, felesleges, nem lehet, az egész elszáll a levegőbe

megértem ezt a mítosztalanítást, hiszen ő döntött, és a döntését önmaga előtt az ember csak így tudja könnyen emészthetővé tenni - csak a másik oldalról ezt rettenetes megélni; amikor tudod, hogy nem úgy volt az egész, de a másik már lerakta a legalsó polcra a történetet, és hiába magyaráznád, csak rontasz a helyzeten, mert a fejedhez vágják, hogy azt csak te akartad úgy látni
emberi reakció, biztos én is hasonmód reagálnék, csak így nem lehet beszélgetni, mert olyan, mintha mindketten más meccset néznénk: az egyikünk képernyőjén kapufa van, a másikon meg még csak a középpályán hozzák fel a labdát

így hát most kérdések sorakoznak, és az is lehet, hogy fel kell tennem a soha meg nem válaszolt kérdések polcára őket
fáj a szívem, vérzik, mert ha csak én gondolom így, de akkor is:
valami értékes, valami fontos veszett el

másfél órát gyalogoltam utánaegy fok volt, és én csak mentem és mentem, koptattam a csizmám sarkát és a macskaköveket - talán így gyászoltam el, ez volt az én gyászmenetem, miközben a lépteim alatt tovagördültek a kövek
 

Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg: céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,

míg szedtem, te kisértél, szép halottam
s most árván nézem őket: kinek adjam?

(Szabó Lőrinc: November)

s én ujjongok, mert játszol még velem,
pedig tudom, hogy én játszom magammal.

(Faludy György)

lassan dőlni készülnek a téglák
vánszorog az idő, de halad megállíthatatlanul
és ha odaér, majd potyognak a téglák, zajosan, egymásra, és a végén ott lesz egy nagy kupac rom, egy nagy halom törmelék
és el kell majd takarítani, mert romokra építkezni nem lehet
és most kellene pause gombot nyomni, mert még állnak, hát becsüljük meg ezt a pillanatot, mert vége, mindjárt vége
és aztán már semmi sem lesz ugyanúgy

értelmetlen tervezni és készülni bármire is.
mert mindig másként alakul, mert mindig felülírja az élet.
de készülni kell, mert másképp nem lehet élni, és ez a legnagyobb aljasság az egészben.
unfair ez a játék, és senki nem kérdezi, elfogadjuk-e a szabályokat - nincs más választásunk.
és ott a remény... én nem tudom, vannak-e jobban vagy kevésbé reménykedő lelkek, vagy ez ott belül mindenkinél ugyanolyan mennyiségben jelen lévő töltet? és teljesen mindegy, mit mond bennünk a ráció, mit zakatol az agy, ha ott belül az a valami reménykedik.
és próbáljuk elhallgattatni, próbáljuk agyoncsapni, de annál jobban nekikezdi, és remél, remél, remél.
és mi félünk, mert ennek csalódás lesz a vége, nagy csalódás és kudarc, de felül áll értelmen és felül áll akaraton, hogy szabályozni tudjuk. ki vagyunk szolgáltatva neki.

van egy zseniális, világhírű darab, molnár ferenc liliomja.
két éve láttam először ernővel, aztán valahogy el is felejtettem, bár a mű katarzisa és tanulsága örökre itt maradt a fejemben - nevezetesen, hogy van olyan pofon, amelyik nem fáj.
megkönnyeztem a végét annak idején, aztán valahogy ki is ment a fejemből, míg nem augusztusban a Művészetek Völgyében is játszották, és egy teljesen más felfogásban és előadásban újra láttam a végét.
ismét átéltem a darab katarzisát, amely olyan megkapóan és tökéletesen ábrázolja egy elcseszett szerelem, egy eltékozolt kapcsolat és az élet tanulságait.

azután október 15-ére váratlanul hívtak, hogy menjek megnézni a darabot pécsett, mert aznap este játsszák, de akkor épp az utolsó felszárnyalásunkat éltük, és én vele szerettem volna lenni és színházba menni.
így hát aznap este hozzá vettem az irányt, de még megnéztem, hogy legközelebb november 13-án este 7-kor játsszák a darabot. elterveztem, hogy arra majd október végén megveszem a jegyet, megkérem, hogy próbálja magát szabaddá tenni aznapra, és elhívom magammal.
de aztán nem lett november, és nem lett színház, és nem lett liliom - csak a tanulság maradt itt velem.
amikor ezt a napot és ezt az időpontot választottam a találkozásunkra, régesrég elfeledtem már ezt a színházasdit - de ma kinyitottam az újságot, és ott állt, hogy ma este 7-kor Liliom a színházban. utoljára.
és ettől beugrott a sors idióta tréfája, hogy éppen ma este 7-kor találkozunk.

de ez a találkozás már nem arról fog szólni, ezt a színdarabot már másként fogjuk játszani, ezek a deszkák már nem azok a deszkák lesznek.
csak egy dolog lesz mindebből végig ott velem: hogy van az a pofon, amelyik nem fáj.

"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."
(Weöres Sándor) 

vártam, várakoztam, készültem erre a napra
és volt egy pont, ami után nem hittem, hogy így köszönt ránk, hogy egymás nélkül, hogy nincs tovább
egy hónapja, október 12-én még közös alváshoz készülődtünk, hogy reggel együtt ébredve elutazzunk és fityiszt mutassunk gyötrő dilemmáinknak
és most itt vagyunk, és készülünk valami nagyon másra

most nyugalom és béke a szívben
miközben minden sejtem tisztában van vele, holnap ilyenkorra ez apró szilánkokra törik, és ki tudja, mennyi idő, míg újra összeszedegetem és összeillesztem a darabjait
most ki kell élvezni az utolsó morzsáit is, most töltekezni kell ebből a nyugodt csendből, mert holnaptól újra kiabálni fog odabent valami
csak még azt nem tudom, mit is

nem megy az írás, most nem, hiába is próbálkozom, hiába is erőlködöm
máshol járok, valahol ott, ahol nincsenek szavak
 

dönteni kell, dönteni kéne
gyengének érzem magam, vagy csak gyávának? - mindenesetre fogalmam sincs, melyik lapot húzzam
most meg kell alkudni, másképp nem látszik túlélhetőnek ez a tél, ez a karácsony, ez a zord hideg, ez a munkamentes, családi terrorral dúsított céltalan időszak
most kell az ölelés, most kell a mosoly, most kellenek a csókok

Hieronymus Bosch - Gyönyörök kertje

hajnalban megnéztem a filmet, az utolsó 40 perc teljesen magával ragadott
adott a szituáció, hogy szakítás után elmegy a srác kitöröltetni mindazon emlékképeit, amelyek a lányhoz kötődnek - hogy aztán fájdalom nélkül tudjon élni, hogy másnap tiszta lappal tudjon indulni
a törlés hátulról halad, és mindaddig, amíg a kapcsolat végén lévő kevésbé kellemes élményeket törlik, a srác könnyebbséget érez
aztán fokozatosan eljutnak a kezdeti szép történésekig, ahol az emlékében lévő önmaga elkezd fellázadni, mert rájön, mi marad neki, ha az élete legszebb emlékképeit kitörölteti magából?
mert az odáig oké, hogy nincs többé fájdalom, nincs többé az a facsaró érzés odabent, de ha a legszebb napját is kiradírozzák, akkor mi marad az életéből?
na, hát, ezért butaság, amikor azt mondjuk elkeseredett pillanatainkban, hogy már bánom az egészet, és ha tudom, hogy ez a vége, inkább bele sem kezdek, hiszen hiába volt szép, hiába volt csodálatos, ha ekkora fájdalom a vége
és ha végiggondoljuk ezt a törlés dolgot...? a szép emlékeinket, a legszebb napjainkat is odaadnánk?
nem, persze hogy nem

de nem is ez, hanem a film legvége vágott méginkább földhöz
ahogy a fiú a saját emlékezetében megpróbálja elmenekíteni a lányt valahová, hogy megmaradjon neki mégis - ahogy a saját emlékezetében menekülnie kell, hogy ne legyen mindez az enyészet martalékává
aztán az utolsó emlékkép, a megismerkedés estéje - a legeslegutolsó törölnivaló, ami után nem marad egymásból semmi
ülnek az emlékképben és tudják, mindjárt köddé foszlik az egész - és rájönnek, nem tehetnek mást, mint hogy kiélvezik minden percét, és felülírják azt, ami történt; megteszik, amit akkor, ott elszalasztottak megtenni
és ennyi volt, nem maradt egymásból semmi

és jön a végső nagy kérdés
a kisebbikre választ ad a film - hogy mi történne az emberrel ilyenkor, ha összetalálkozna a másikkal újra? azt hiszem, erre mindannyian tudjuk a választ
node mi történne azután? meg tudjuk változtatni vajon a végét? más lesz a kimenetele vagy ugyanúgy ráununk egymásra? és ha tízszer töröltetjük ki magunkból a másikat és tízszer összejövünk, akkor is mindig elválás lesz a vége, ha egyszer az volt?
ez az a kérdés, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia
ami engem illet, azt hiszem, még reménykedem abban a válaszban, hogy nem

- Bárcsak maradtál volna.
- Bárcsak maradtam volna. Bárcsak megtettem volna azokat a dolgokat, amiket elszalasztottam. Istenem... bárcsak maradtam volna.
- Amikor lejöttem az emeletről már nem voltál ott.
- Elmentem. Kisétáltam az ajtón.
- Mi lenne, ha most maradnál?
- Kisétáltam az ajtón. Nem maradt más emlék.
- Gyere vissza és búcsúzzunk el végre. Tegyünk úgy, mintha megtettük volna.

- Nem vagyok tökéletes.
- Semmi olyat nem látok, amit később ne szeretnék rajtad.
- De fogsz!
- De most nem.
- De majd fogsz. Majd rájösz dolgokra, én meg rádunok és úgy érzem majd, mintha csapdában lennék.
- Oké.
- Oké? Oké!
- Oké!

I already forget how I used to feel about you.

nagy novemberi esőzés és szürkeség
csak kopog és kopog, mélabúsan, kíméletlenül
most összejönni kellene, teát szürcsölni, mécsest gyújtani és elbújni egymásban
 
a lelki rezdüléseimről mindig a zenék beszélnek
nem vagyok képes olyan zenét hallgatni, ami ellen éppen lázad a lelkem - rosszul leszek tőle, idegesít és nyugtalanná tesz
és akkor keresek és keresek, míg megtalálom azt a dallamot (vagy legtöbbször az talál meg engem), azt a zenei világot, amelybe belesimulhatok - és az akkor gyógyít, befed, eggyé tesz önmagával
sokat elmond, hogy napok óta a csendet hallgatom, nem vágyom hangokra, dallamokra, zenékre
de ma reggel rám talált és elsodort egy hangzásvilág, azt mondják, az érfelvágósok legérfelvágosabbika, de ez nem számít
a portisheadről van szó, nyár elején egyszer már beteltem a zenéjükkel, de most hozott magával valami mást is
találtam egy klipet, ami eszembe juttatott egy filmet, ami elindított egy gondolat mentén

a film arról szól, hogy mi lenne az emberrel, ha kitörölnék az emlékeit
van egy eszköz, amellyel lehetővé válik a tökéletes felejtés - szakítás után, összetört szívvel odamész, és kitörlik minden emlékedet a másikról
felkelsz reggel, és mész tovább, mintha mi sem történt volna
de mi történik ilyenkor a lélekkel? mert az agyból lehet törölni mindent, de a lélek, az más kategória, ami egyszer oda beíródik, az az idők végezetéig ott marad - szóval mi történik, ha egyszer szembejön az utcán ő, aki ismeretlen, akiről nincsenek emlékeid, akiről már nem tudsz semmit?

több, mint 3 éve láttam a filmet, amikor még nem indultam el az úton, amikor még nagyon más voltam - azt hiszem, ha most találkoznék az akkori önmagammal, csak azért nem utálnánk egymást, mert sosem voltam az az utálkozós fajta
mindenesetre biztos, hogy szó nélkül elmennénk egymás mellett, annyira mások lennénk, annyira nem lenne egymásnak mondanivalónk
akkoriban nem fogott meg a film, igaz, előtte rengeteg dicshimnuszt olvastam róla, volt, ahol az évtized drámájának kiáltották ki (imdb-n jelenleg a világ 46. legjobb filmje)
most, több mint 3 év után, hogy már átment rajtam az úthenger és meghaltam párszor, most, hogy cizellálódott a lelkem, mert megjártam mennyet és poklot, és most, hogy teljes valómmal érzem a kérdésfeltevés jogosságát, most neki fogok futni újra a történetnek
talán csak azért, hogy megerősítsen a hitemben: a tökéletes felejtés illúzió, de legfőképpen semmire se jó
 


Portishead - Undenied

rég látott vendég jár most nálam, úgy hívják: nyugalom
végre ma nem volt bennem az a feszítés, hogy menni kell, bulizni kell, hódítani kell, és legfőképpen élni kell - legalábbis úgy csinálni
tudom, látszat-jóllevés ez, pillanatnyi megálló, szusszanásnyi idő, hogy aztán minden visszatérjen önmagába
látszat, mert lehet-e jól lenni úgy, hogy tudod, rövidesen véget ér?
nagy közhely, de talán csak így lehet - a gyarló ember, amiről azt hiszi örökké tart és végtelen, azt nem tudja becsülni és felfogni
azt tartjuk csak igazán nagyra, amiről tudjuk, lejár az ideje, elmúlik és ki tudja, máskor, másképp visszatér-e még

ma elmentem misére hálát adni
épp az eltévedt bárányról szóló példabeszéd volt soron
most örülnek nekem az angyalok

falcsik mari tud valamit  - ebben sosem kételkedtem, egyszerűen csak nem olvastam tőle, mert hogy hívhatnak egy költőt úgy, hogy mari?! tudom, a korlátaim...
ma nem jönnek a szavak, álljon itt ez a vers helyettem


most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

(Falcsik Mária: Keresetlenül)
 

André Kertész

Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

(Kassák Lajos: Veled vagyok)

Egon Schiele - Liebesakt Studie, 1915

"Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot"

(József Attila)

sűrű és keserédes nap mögöttem
először is, találkoztam ma a Jóistennel
(belátom, annak, aki nem hívő, ez kicsit úgy hangozhat, mint amikor Bruckner Szigfrid találkozott a miszerinttel, aki köcsögkalapot viselt, kalucsnit, és hazudott)

szóval keserédes és boldogszomorú
kora délután lementem orfűre - fotózni akartam, levegőn és természetben lenni, és farkasszemet nézni a gondolataimmal - a fotózáshoz sajnos nem voltak megfelelőek a körülmények, de egyes-egyedül voltam, messze s távol senki emberfia, csak egy kóborkutya-falka riasztott fel nagy magányomból
a gondolataimmal kellett volna dűlőre jutnom, ott, az őszi csendben sétálva, ehelyett egyetlen dolgot tettem: imádkoztam
amikor visszajöttem a városba, bementem az Irgalmasba, ahogyan régen minden délután, és ahogyan több, mint fél éve nem
eszembe jutott az a május 14-e, amikor ugyanezen a helyen olyan megtapasztalásban volt részem, amelyet soha senkinek nem fogok tudni szavakkal leírni és az értelem számára foghatóvá tenni
azt hiszem, hosszú-hosszú hónapok után először született meg bennem újra az a dolog, amit úgy hívnak, ima
nem az a felületes, nem az a kérő-esdeklő valami, hanem valódi imádság
és ez az ima aztán meghallgattatott és megtörtént a kisebb csoda pár perccel azután, hogy kiléptem a templom kapuján

este, a telefonbeszélget után eszembe jutott, hogyan szól a sokat hangoztatott mondat helyesen:
nem elvenni akartam az álmaid, hanem hittem, hogy valóra válthatom őket

az alábbi levelet kaptam tegnap egy ismert pécsi tanárembertől:

Én rengeteget kaptam Tőled: döbbenetes őszinteséget, hitem megerősítését, hogy ne adjam fel, mert létezik ilyen. Álmot és ébredést s mindkettő csodálatos volt! Boldog lesz majd nagyon, ki mellett elkötelezed Magad. Hagyod álmodni, vágyakozni, repülni majd, s vélhetően együtt szállsz vele, és időben szólsz ha túl messzire vinné képzelete!

amen, úgy legyen

Edgar Degas - Fürdőző nő sorozat

zörgő lélekkel egy állomáson állok, és nem tudom, melyik vonatra váltottam jegyet
írtam Jánosnak, hogy talákozzunk

Óráját fölhúzom este - társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
- mintha nem is kelne a nap ma -
nem nekem kezdenek fényleni.

Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak - soha.

(Bella István: Esős, esteli szavak)