Ha mindent is – magad mégsem raboltad El tőlem – s magam önmagamtól én sem Félbe-hasított faként is egészben Maradtunk mind a ketten kiraboltak
Mért is tudtál volna te lenni jobbnak Mint ahogyan lehete Téridőben A közöttünk mindegyre terjedőben Mely a számunkra mindegyre fogyó jav
S téged se raboltalak el magamtól Bennem mindig akkor marad az akkor Én maradok az állandó jelennél
Nem házalok se jövőnél se múltnál Mindent megőrizek ami lehetnél És mindent elfelejtek ami voltál
(Somlyó György: Csak egy szonett)
"Csak ennyit ért a hónapok sora, az édes álmok? A versek, amiket írtál és a délutánok? Mikor a butikhoz elém jöttél és együtt megfogadtuk, hogy mind leszedjük a csillagokat az égről és szépen a helyükbe szállunk? [...] És az rendben van persze, hogy végül nem így lett, de menj el francba, Eldée, ha mára nem emlékszel a sok csodára, csak arra, hogy kilencven-valahányban mennyire jó voltam neked az ágyban..."
amikor összefonódik két történet, amikor múlt válik jelenné, jelen pedig múlttá. amikor összemosódik két fájdalom, és nem tudod, egyiktől fáj a másik vagy a másiktól az egyik. amikor maradnál, ha tudnád, hogyan, vagy nevetnél, csak lennél már szabad, de rádtörtek az egy évvel ezelőtti téli reggelek. a napsütéses minuszok, a reggeli szerelem frissessége, amikor együtt dúdolva és együtt énekelve... eltelt egy év, és véget ért a tánc.
Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének.(Préd 3,1)
Úgy gondoltam valamikor, hogy a vakító narancsszínű reggeleken, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott emberi agyban, mint ahogy újraélednek a mesebeli hétfejű sárkányok, és a Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban. de ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton elkülönít bennünket egymástól, s az emberektől. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben...
rémületbe burkolt remény húz hol jobbra, hol balra. talán tényleg fehérre mosta a hó a sorsomat, kifakított belőle minden előző évi mocskot, és tisztábbá tett, mint a nevem. ideje volna megfelelnem annak, amilyen néven neveztettem, vagy a nomen est omen rajtam örökre elbukik. hiány kaparász odabenn.
"...de a legszebb mégis attól leszel hogy csimpaszkodom rajtad és senki de senki nem érti miért zavarod meg a sorsom amit olyan nehezen raktam össze gőgből pusztulásból [...] nem tudom értettél-e bármit vagy csak őrültnek hittél hogy őrültnek hirdettél tudom mégis vissza-visszajössz ugyan egyre nehezebben és gyakran már nem is hozzám de ahhoz ami én vagyok"
(Jónás Tamás: Nagy szerelmes vers - részlet)
Livius életbölcsessége: "nem mindig akkor álszunk, mikor fekszünk!"
elindulni valahonnan, hogy óriási kört leírva visszatérj ugyanoda. újévet kezdeni ott, ahol kettővel ezelőtt befejezted. bemenni ködben és kijönni hóban, és elhinni, hogy ez az első hó kifehérít és tisztára mos. boldog, boldogabb 2009-et.
Besame, besame mucho Como si fuera esta noche la ultima vez. Besame mucho Que tengo miedo perderte, perderte despues.
megkerestem a szövegét. lefordítottam. már értem.
miért nem előbb?
ma tudtam, hogy szembejössz. szembejöttél. az a baj, hogy a szembe az ellentétes irány...
365 nap. az első kettesben töltött pillanatok, először a kocsijában, és ma az első nap, amikor minden végérvényesen véget ért. vajon, mi lesz, vajon hol leszek majd 365 nap múlva, amikor nosztalgiázva ezt a bejegyzést olvasom?
Van, aki elmegy, van, aki itt marad.
A haladó nevet, a haladó feled, ha nincs is kézbe kéz.
Az ittmaradó ír, és néha-néha sír, és néha messze néz...
most ott kellene lennem a duna-parton, ahogy egy hónapja, s ahol gondolatban azóta is. hogy tenyerem alatt a bőröd, s bőrödön a válaszok. ehelyett redőnyökben és bontatlan csomagokban vannak elrejtve a foszlányai annak, amiből egyszer majd talán összeáll az egész.
Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, hol néhány szék van és egy zongora, itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen, s egyedül maradhatnék, mint a fa, jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, mert oly nehéz. De hol van a szoba?
"Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos."
"Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik Szélességi, a Szégyen Századik Hosszúsági S a fogatösszeszorító Dac Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre."
ma végleg úgy döntöttem, hogy az egykori bizalmas és titkos blogom "vágott" verzióját közszemlére teszem. ez az ötlet már pár hete megfogant a fejemben, csak a technikai nehézségek miatt a kivitelezés idáig váratott magára. ezt fontosnak tartottam elmondani, merthogy a dolog miértjének semmi köze életem azon szálának tovább szövődéséhez, amely miatt a blog eredendően több, mint 15 hónappal ezelőtt elindult. azt nem ígérem, hogy a legbensőbb gondolataimat és érzéseimet egy másik szigorúanbizalmas blogban nem fogom párhuzamosan vezetni, de ami megosztható, főként idézet, vers, zene formájában, azt is itt meg fogom osztani veletek.
Ez a vonat ha elindul hadd menjen Énutánam senki ne keseregjen Ha valaki énutánam kesereg A jó Isten a két kezével áldja meg
Kicsi madár miért keseregsz az ágon Nem csak te vagy elhagyott a világon Nekem sincsen édesapám,sem anyám A jó Isten mégis gondot visel rám
Életemben csak egyszer voltam boldog Akkor is a két szememből könny hullott Sírtam is én örömimban hogy szeretsz, Bánatimban hogy az enyém nem lehetsz.
"Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok... Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és a sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből."
névnapon túl, novemberen innen. küzdelem az elemekkel, több pályán is elszánt meccselés, látszólag értelmetlen, ámde szükségszerű kanyarok.
“Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgészerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: “Szabad?” S aztán belépnek.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)
Get down, get down, little Henry Lee And stay all night with me You won't find a girl in this damn world That will compare with me...
“Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: “Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.”
már egy hete. fél évet vártam arra az éjszakára, hogy aztán megint távolodjon, messze, messzebb, visszavonhatatlanul. belepusztulok a hiányodba. olyan valószerűtlen és távoli kezd lenni, hogy újra a kezemben volt a kezed, hogy újra magamhoz szoríthattalak. az a langyos őszi éjszaka, a duna-part, tenyerem alatt a bőröd, a két csónak a vizen, és az érzés, hogy most jó, most minden a helyén van.
Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomoru vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jajszó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér.
(Ady Endre)
írtam egy feljegyzést szeptember 1-én, és írtam egyet szeptember 30-án. eltelt a hónap észrevétlen, eseménytelen, téged nélkülözve. a szerencsehónapom ezúttal semmit nem hozott. örülök, hogy vége. menjünk, szaladjunk, rohanjunk fejvesztve előre, bele a télbe, bele a zordságba, bele egészen abba a zónába, ahol már a boldogság színes selymét szövik az égiek nekem.
szóval ég veled, szeptember. életem első ősze ez, amit élvezek és szeretek. mert annyira lombhullatós, annyira elmúlós, annyira didergős és annyira ködös most odabent minden, hogy bántja a szememet a napfény. sosem volt még életemben ilyen, hogy én és az ősz, barátságban és mosolyogva - és csak remélni merem, hogy nem is lesz többé soha.
én akkor vagyok a helyemen, amikor gyászolom a nyarat, könnyezem a napot, és szívből gyűlölöm az őszt. most valahol idegenben bolyongok, és néha félek, nem találok haza soha, mert erősebb az emléked mindennél.
a mai napnál tragikusabbat elképzelni nem lehet. és persze megint győzött az élet. elképzeltem ezer meg egy verziót, mi lesz, mi lehet, most, hogy egy hónap után újra ott leszünk, te és én, együtt. képzeltem jót és rosszat, naivat és katasztrófaszerűt, de ezt a szívtépően szomorú tragédiát, ezt elképzelni nem tudtam. megint az élet győzött, mert megmutatta, hogy van ezerkettedik lehetőség is, amire az ember úgysem lesz képes soha felkészülni. csak elméleteket gyárt előre, hipotéziseket épít, és mikor a végére ér, azt hiszi, több lehetőség egyszerűen nincsen. aztán jön az élet, és végül egy mosolygós vállrántással eléd rak egy merőben más választ a megoldaldó egyenletre.
mit írtam délután? hogy félek az első összenézéstől. hogy tartok az első pillanattól, amikor összevillannak a szemeink, mert akkor, ott abban lesz benne minden. felelet a múltra, válasz a jövőre. és mi történt? két és fél óra együtt, egymás mellett, és egyetlen egy apró tizedmásodpercre, egy lepke szárnysuhintásának parányi idejére sem néztünk egymásra. ültünk egymással szemben, egy tányérból pogácsáztunk, aztán álltál mellettem, odajöttél ahhoz, akivel beszélgettem - de mi nem néztünk egymásra és nem köszöntünk egymásnak. lehet ennél szomorúbb és tragikusabb? nem lehet. nem érzem, hogy szánalmas lenne. nem az volt, hanem emberi. és nem is téged hibáztatlak, hiszen én sem néztem terád. de tudod, ott a végén én már egyszerűen nem voltam képes rá. mintha sínben lett volna a fejem, valami a gravitációnál is erősebb erő szögezte arra a tekintetemet, amerre. megálltál mögöttem, hallgattad, mit beszélünk. akkor mosolyogva odafordulhattam volna, mondhattam volna egy sziát a szemedbe nézve, és elegánsan elindulhattam volna haza. de nem tudtam rádnézni. és ebben a rádnemnézésben benne volt minden fájdalmam, és minden sosem szűnő jogosultságod felém.
félek. tudom, csak az első pillantás, az lesz elviselhetetlen, utána leosztódnak a lapok, a szerepek. utána már ott fog lebegni a szeretlek, a gyűlöllek, a hiányoztál, a látni-se-bírlak. ott fog lebegni az elrontottuk, a szánalmas, az elmúlt, a nincs-tovább.
félek, hogy kellesz még, és rettegek, hogy már nem. félek, hogy gyűlölsz és látni se bírsz, és félek, hogy gyűlöllek és látni se bírlak. várom és rettegem a viszontlátást. nem képzelek nagy dolgokat bele, azt hiszem, beszélni se fogunk egymással. és ez így is van jól, mert amit mondanék neked, azt nem lehet, már réges-rég nem lehet - mást meg nem akarok. nem akarok azért beszélni hozzád, hogy valami másról hallgassak vele. és nem akarom, hogy beszélj hozzám, ha nem arról beszélsz, amit hónapok óta üvöltve kérdezek. akkor ne mondjál semmit - így lesz a legjobb, azt hiszem. pontosan négy hete nem láttalak és nem beszéltünk egymással. augusztus 28-a volt, utoljára ott álltál az ajtóban, a szád tiszta morzsa, vigyorogtál rám - mert mi mást tehettél volna? -, és én visszamosolyogtam rád, pedig legszívesebben csak letöröltem volna a morzsát a szád széléről és azt mondtam volna, hogy "te, hülyegyerek". de csak megrántottam a vállam, és elmentem, mintha minden rendben lenne. pedig darabokban volt a szívem. pár napra rá váratlan kocsival még összefutottunk egy pillanatra. életed egyik nőjétől mentél a másikhoz haza, és útközben találkoztál velem. ez a váratlan találkozásunk volt az utolsó, a szépsége a váratlanságán túl, hogy szimbolikusan leképezte a valóságot.... azóta se kép, se hang felőled. persze, múlt hétfőn céltalan bolyongásom közepette megtaláltalak. randiztál, futott az új projekt, pont ott, ahol velem is, és még ki tudja, hányakkal azelőtt és azután...
most megyek és újra a szemedbe nézek. és aztán legyen minden, ahogy lennie kell. mert ami megváltoztathatatlan, azt megváltoztatni úgysem tudom. talán már nem is akarom... csak Veled olyan nagyon más színű volt a világ.
most mit mondjak? búcsúra készültem végleg, arra, hogy ég veled. nehéz döntés volt, te is tudod, kértelek, segíts döntenem - de nem segítettél. ellened tettem le végül a voksomat. fájdalmas, kínkeserves vajúdás volt, míg megszületett bennem, hogy így kell lennie. és most vissza az egész...
legszívesebben elmenekülnék a saját életemből, és futnék, míg hátra nem hagyom a sorsomat. nem rólad, már rég nem csak rólad van szó, hanem mindenről, ami most sok, ami most elég, ami most ködös távolba vész.
"ott a tenger, itt az én hajóm... nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim..."
“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten."
én nem értem, régesrég nem értem, miféle játékot űz velem az élet. én már nem hiszem, hogy ezt én játszom csak magammal. mikor már épp döcögve ugyan, de kezdem élni az életet nélküled, egyszer csak elkezdődik egy szürreális komédia, bevonzok mindent és mindenkit, és újra felborul minden. hogyan tudtalak ma így megérezni és megtalálni? miféle állati vagy isteni ösztön vezetett oda, ahol épp voltál? és ha már odavezetett, mindegy, hogy honnan jött, de miért, miért, miért? tudom, hogy láttál. ahogy ott álltál és szívtad a cigidet, ösztönösen belém villantak az eltékozolt nyári éjszakáink, amelyek lehettek volna, de nem lesznek soha már. télen, nagykabátban, sálban, vastag pulóverekben szorítottuk egymást és próbáltunk a ruhakupac között egy kis vájatra lelni, hogy minél közelebb érezzük a másikat. vastag ruhakhegyek alatt szorongattuk egymást és álmodtunk egy nyárról, ami nem jöhetett el soha. és most ott voltál, rövidnadrágban, vékony pólóban, én meg egy lenge kis ruhában, de már csak az a húsz méter távolság, ez maradt nekünk.
mikor már épp érezni kezdtem, hogy talán élhetővé tud még lenni ez a világ nélküled, akkor hirtelen összekuszálódott minden, és én valami megmagyarázhatatlan, mély vonzástól vezetve egy ekkora városban két perc alatt megtaláltalak. ott, ahol még sosem láttalak, ott, ahol sosem tudtam, hogy lenni szoktál. nem tudom, fog-e menni az élet valaha is egy városban veled...
Mint sötétet a fény- úgy leltelek, mint utazó a megürült padot, s úgy szeretlek most, ahogy a mély vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul -így bújnak meg házak közt csöpp terek- Elment a kedves. Én engedtem el, mint léggömb zsinegét a kisgyerek.
(Fodor Ákos: Dalciklus)
ne legyél kedves hozzám, nem bírom el. légy velem komor és merev, zavarjon, hogy ott vagyok, látni se bírj, menekülj, ahogy tenni szoktad. úgy könnyebb elviselnem, hogy az életem náladnélkül folyik tovább.
jó volna érteni magamat, azt, hogy mi mozgat bennem mit, hogy miért csinál mást a testem, mint amit diktál belül az érzés.
ma este három jel pillanatok leforgása alatt. miértek vannak, válaszok nincsenek.
"Szemébe néztem és elnevettem magam. Mindez már nem lehet komoly többé! - gondoltam. Bizonyos idő elteltével nem lehet emberek között semmit "rendbe hozni" e reménytelen igazságot megértettem, abban a pillanatban, amikor ott ültünk a kőpadon.
Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja az életét; de idő multával észreveszi, hogy az egész, úgy, ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan. Lajos itt már nem tehet semmit.
Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy "mindent" rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni kell szándékán; az idő már "rendbe hozott" mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján."
(Márai Sándor: Eszter hagyatéka)
"Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít mit mond közben, milyen szavakkal vagy érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacsul intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: Ki vagy?... Mit akartál igazán?... Mit tudtál igazán?... Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?... Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."
hiszem, hogy egy regény, egy zene, egy kép akkor talál meg minket, amikor eljött az ideje. amikor megértünk rá, amikor tud adni és tud mondani, úgy, hogy azt képesek is legyünk befogadni. hát, most került nálam sor az Eszter hagyatékára. nem különösebben jó könyv, de Lajosban, a szélhámosban, rád ismertem. Eszter várakozásában pedig önmagamra.
Most hadd mondjak el neked valamit. Valami történt közöttünk, amit nem lehet többé hallgatással elintézni. Az ember egy életen át hallgat arról, ami a legfontosabb volt. Néha belehal e hallgatásba. De néha módja van elmondani... s ilyenkor nem lehet, nem szabad tovább hallgatni. Ülj le, Eszter, hallgass meg. Nem, bocsáss meg, most az egyszer én szeretnék a vádló és ítélkező lenni. Mindeddig te voltál, aki ítélt. - Most már nincs semmi értelme, hogy ezt mondjam... de talán igazad van, nem lehet egy életen át hallgatni. Nem hiszek az elméleteidben, de hiszek a valóságban, Lajos. A valóság az, hogy becsaptál, régebben, regényes nyelven, így mondták volna: "játszottál velem." Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál és odébb mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad. Ez az igazság. Ez az irtózatos, az erkölcstelen igazság.
Nem kérni jöttem. Követelni jöttem. Természetesen papír és törvény szerint nincs rajtad semmiféle követelnivalóm. De van másféle törvény is. Talán nem tudod még, de itt a pillanat, mikor meg kell tudnod, hogy az erény törvénye mellett van egy másik is, éppen olyan hatalmas, éppen olyan érvényes... hogy is mondjam... Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz... Mint a cinkosoknak. Ez a törvény szabta meg, hogy nekem közöm van hozzád. Én tudtam e törvényről. Mikor megismertelek, rögtön tudtam. Nincs értelme, hogy szerénykedjek most: azt hiszem, Eszter, kettőnk közül mégis én vagyok a keményebb jellem. Persze nem a »jellemesebb« abban az értelemben, ahogy az erkölcsi kézikönyvek hirdetik. De mégis én, a tántorgó, hűtlen, a szökevény, én vagyok az, aki belülről és minden akarattal hűséges tudott maradni ahhoz a másik törvényhez, melynek nincs nyoma a könyvekben és a törvénytáblákon, s mégis ez a törvény az igazi. Kemény törvény ez.
A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra... Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük, az évmilliárdok és a tér végtelenségei között. Nem hiszek a véletlen találkozásokban.
Látod, Eszter, a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás... Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszertől űzetve, , mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. S ez a te bűnöd. Ez a ti munkátok, a szerelem... Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék hősiesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit nő tehet, megsértődtél és megfutamodtál.
Ezért jöttem el. Azt akartam, tudjad, hogy nem lehet semmit önkényesen befejezni, idő előtt abbahagyni emberek között... Nem lehet! Neked közöd van hozzám, most is, mikor idő és távolság már mindent megsemmisített, amit valamikor építettünk egymás között. Érted most már? Te felelős vagy mindazért, ami velem történt az életben, ahogy én is felelős vagyok miattad és éretted... a magam módján... Az idő mindent kiégetett belőlünk, minden hazugságot. Ami megmarad, az a valóság. Megmaradt, hogy közöd van hozzám, hiába menekültél el, hiába voltam és vagyok olyan, amilyen... Igen, én sem hiszem, hogy egy ember megváltozik... Közöd van hozzám, akkor is, ha tudod, hogy nem változtam, hogy a régi vagyok, a veszélyes és megbízhatatlan. Nem tagadhatod le.
Nincsen hatalmam fölötted. Nincsenek jogaim. Mégsem tehetsz ellenem semmit. Bevádolhatsz, és közben tudod, hogy te vagy az egyetlen ember, aki előtt ártatlan vagyok. S egy napon mégis én jöttem vissza... Te még hiszel ilyen szavakban, mint büszkeség? Emberek között, akiket egymáshoz kötözött a végzet, nincs büszkeség. Nem kérek tőled mást, csak annyit, hogy egyszer, utoljára az életben maradj hűséges ahhoz a parancshoz, amely életed értelme és tartalma."
ma, június 18-án hívtál, hogy szedjem le iwiwről a fotóinkat. leszedtem. aztán a lányokkal beleénekeltük a teliholdas nyári éjszakába, hogy "engem nem lehet elfelejteni..." vagy téged?
volt egyszer egy földöntúli boldogság, amely túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Most az jutott eszembe, hogy a télen még mondani akartam valamit. Talán csak azt, hogy ne félj egy napon, meglásd mégiscsak kitavaszodik. S még az jutott eszembe most szivem, hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk csupán egyikünk sem tudott soha bár egyetlenegy olyan igazságot ami az lett volna a másiknak is.
Most pedig az jutott eszembe, drágám, hogy egy verset készültem írni néked — mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt. Igen, verset készültem írni arról, hogy — bármi történt is — tudod a végén tudod a dolgok végén egy napon (majd ott a fontoskodó gyászmenetben) mégis csupán ketten leszünk akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is, hogy tulajdonképp ki is volt a másik?
S még az: ha van úgy, hogy nem te vagy az eszembe olyankor én már semmire sem gondolok.
reményvesztetten és végeláthatatlanul hiányzol mellőlem. csak megyek az emberáradatban, hömpölyög a város, de nekem üresek a terek. ezer ember között bolyongok, és mégis, mintha kihalt lenne minden, mintha egy árva lélek sem lézengne rajtam kívül sehol. egy nevesincs massza a tömeg, egy semmivé foszló árnykép a rengeteg ember - mert te nem vagy közöttük sehol. minden magas, vékony férfiban te jössz velem szembe, és amikor kiderül, hogy nem, hogy mégsem te vagy, legszívesebben futni kezdenék, és csak szaladnék, rohannék lélekszakadva, meg sem állva addig, ahol már hiába is akarom, tudva tudom, hogy nem jöhetsz szembe soha.
tudod, én most dobozba zártam az emlékeinket, és azt egy sötét sarokba raktam, nehogy véletlen is rávetüljön a fény. most nem tudom elviselni az emlékezést, mert széttépne, ami volt, széttépne, ami lehetne még most is. és félek, hogy az emlékeink elkopnak, félek, hogy minden egyes használattal fakóbbak lesznek, így inkább elrejtem őket, talán akkor megmaradnak nekem.
tudod, mi lett a mi drámánk? hogy nem mertél dönteni mellettem. és nem mertél dönteni ellenem. de tudd: én letettem a voksomat melletted. erőteljesebb, határozottabb igen volt ez, mint az életemben bármelyik. a legnagyobb, legvastagabb, legpirosbetűsebb IGEN volt, amit a neved, a képed, az illatod, a lényed mellé tettem. igen volt ez a közös élet mellett, igen a múltad mellett, igen a gyerekeid mellett, és igen az elviselhetetlen személyiséged mellett. és tudod, én már nem kérek mást, csak hogy üvöltsd bele a szemembe, hogy nem, hogy NEM, hogy nem, hogy soha nem. én már csak ezt akarom. hogy aztán a döntésemet örökre elrejthessem a világ elől, és csak én tudjam, hogy volt egyszer a szívemben egy igen, amely a legigenebb volt mind közül.
"A találkozásunk vagy tévedés csak, vagy valami oka van, és ennyi idő alatt kiderült volna, ha nincs, úgyhogy én azt gondolom, nem lehet véletlen, kell lennie valami oknak, de korántsem biztos, hogy ez az ok a szerelem, vagy hogy mi együtt legyünk, nem, az is előfordulhat, hogy csak egy kérdésnek kellene elhangoznia az első perctől fogva, a másik válaszolna rá, és mennénk tovább ki-ki a maga útján, egyikünk a válasszal, amihez volt egy kérdése, másikunk a kérdéssel, ami illett a válaszához.
- Merre induljak? - Erre a kérdésre nincs jó válasz, hisz a kérdés egy másik kérdést rejt, ugyanakkor gátat is szab annak. Induljak? Így hangzik a jó kérdés, erre pedig válaszoltál már te magad. Indulj, az irány nem számít, csak időről-időre kérdezd meg magadtól, vagy mástól, ha úgy könnyebb, bár más is csak a te válaszod súgja majd a füledbe, hogy megállj-e, menj-e, visszafordulj-e, mert ha te nem teszed, senki meg nem állít, senki nem küld tovább, és csak bolyonghatsz egész életedben, vagy elüldögélhetsz pár hónapot, esetleg évet valahol a pusztában, és soha nem érsz vissza oda, ahonnan indultál, pedig – de ez kedvedet ne szegje – ott vár rád minden, amit keresel."
ma egész nap veled voltam. valami jég megolvadt, valami fal lehullott, de nem tudom, elég-e ez bármire is? elég-e ez arra, hogy megint, hogy újra és egyáltalán, mit megint és mit újra?
szóval most barátok vagyunk vagy haverok? vagy mindez csak egy nagy-nagy játék? hát persze, hogy is ne lenne más, hiszen közöttünk barátság nem létezhet, ezt pontosan érzem és tudom. minden egykori kedvesemmel barátok lehetünk, de te más vagy, teljesen és örökre más vagy, az az Egy, akivel barátság nem létezhet soha. mindig több és mindig kevesebb leszel annál.
de itt van ez a dolog, hogy minden nap sms és telefon, és edzünk és dolgozunk és próbálkozunk valamivel, amiről nem is tudjuk, micsoda. csak tudod, az van, hogy miközben beszélünk, a szavainkkal hallgatunk valamiről, és amikor hallgatunk, akkor a csendünk beszél arról, amiről nekünk kellene. csak a hallgatásunk őszinte, a szavaink túlkiabálni, elhallgattatni akarják azt, amiről könnyebb nem beszélni.
annyi új érzés, annyi furcsa gondolat, annyi irracionális vágy van bennem, amely messze más mindattól, amit ezidáig bármikor is éreztem, amikor azt hittem, érzek valamit. tudod, azt hiszem, nem akarok semmit. nem akarom görcsösen, hogy újra ölelj, hogy újra mellettem legyél. a gondolatot, hogy soha nem csókolsz többé, hihetetlen, de elviselem. nincs bennem görcsösség, eszelősség, ha nem lehet már közöttünk soha semmi, elfogadom. és mégis, ha nem látlak, ha esténként nem tudom, merre jársz, olyan tétova hiány költözik belém, hogy azt szavakkal kifejezni nem lehet. nem szívtépő, nem kibírhatatlan, csak van. természetesen létezik, velem együtt. nem világrengető fájdalom, csak olyan csendes, lassan ölő, soha nem múló. nincs nagy dráma bennem. és mégis: ez életem legdrámaibb felvonása. tudom.
azt hittem, ma nem fogsz jönni. de te jöttél, a tegnap kérdezett időpontban, és bennem megint felkavarodott minden.
tudod, én már nem is akarom, hogy ölelj, hogy beszélj hozzám, elég ha csak mellettem vagy.
- Tudsz játszani?
- Tudok.
- És szeretsz is?
- És sz e r e t l e k is!
Ki kérdez? Ki néz rád üres, beesett szemekkel, mintha rajtad múlna az élete? Sőt, rajtad a pillanat, ami a világ? Ki nehézkedik a libikóka túlsó végén, hogy akárhogyan is, de lenyomja, mert a saját érdeke is, hogy fent, vagy legalábbis megint magasabban légy? Kit akarsz segíteni, ha másként nem is, legalább úgy, hogy a lábaddal ellököd magadat a földtől, s ha fönt vagy, izegsz-mozogsz, nehezíted a tested, hogy lehuppanj megint, hogy ő, hogy ő is fölemelkedjék? Miért, hogy lent is, fönt is csak úgy van értelme, ha ketten vagytok, ha mindketten nekifeszültök, ha fölfogjátok, hogy egymás hangja, tekintete, szándéka, szárnya nélkül senkik vagytok? Fönt is, lent is. Miért, hogy akkor is visszakérdezel, ha úgy érzed, nincs veled szemben senki, ha minden ott van a szemed mélyén?
iszonyú a csend nélküled. olyan fülsüketítő, jéggé fagyott, olyan utolsó utáni pillanatos - mintha bármelyik percben megrepedhetne, és hatalmas lármával ezernyi szilánkra robbanna szét. ülök itt ebben a csendben, ítéleten innen és halálon túl, rajtam a pólód, benne az illatod, és várok valamire. esőre, viharra, földrengésre, meteorrajra vagy egyszerűen csak arra, hogy szeress.
- Gyere ide. - Nem megyek. - Menj el. - Nem megyek.
(Nem tudom, melyik vagyok, hogy úgy tulajdonképpen kettőnk közül az adott szituációban melyik lehetek én, meg hogy egyáltalán lehet-e esetünkben adott szituációról beszélni.
Ja, és hogy egyáltalán tényleg ketten vagyunk-e, vagy csak beképzelem magunkat magamnak. Egyáltalán.)
ahogy a mai szikrázó napsütésben átsétáltunk a mediterrán kis téren szembe egymással... és te oda mentél, ahonnan én jöttem, és én onnan jöttem, ahova te mentél... ahogy ikszet írva le egymást keresztező lépteinkkel haladtunk ott átellenesen, szívünkön a súllyal, arcunkon az édesbús mosollyal, szinte láttam felülről a jelenetet. nagyon filmszerű volt. mint egy tornatore mozi keserédes szerelmi jelenete. sírni tudtam volna. majd' megszakadt a szívem értünk.
"Mert egyre inkább bennem vagy: mind jobban fáj, ha nem vagy itt. Félszív, félszem, félszó - a fájás egész csak, s a félsz, hogy a világ nélkülem vidít-szomorít. " (Szilágyi Domokos: Kis, szerelmes himnuszok XXI)
most félgőzzel élem csak az életet. féllábbal lépkedek, félszemmel nézem a világ fényeit, félfüllel hallgatom a világ zörejeit. félhangos szavakkal szólok, félszeg mozdulatokkal nyúlok feléd - félnótása vagyok a világnak. féltérdre ereszkedtem előtted és miattad, félszívvel szeretek és gyászolok, hiányolok és fájlalok, nem is sejted, milyen nagyon... félember - a kedvenced, tudod. hát most azzá tettél, és félek, a másik felem túl soká, talán a sírig nálad marad.
azt hittem, ma, május 5-én, ezen a napsütéses napon, hogy eljött a halálom ideje, hogy ma meghalok. nem hiszti volt ez, nem félelem, azt hiszem, megsuhintott a halál lehetőségének szárnya. hogy féltem-e? igen, kicsit. már búcsúztam, nem emberektől, hanem lehetőségektől, álmoktól, meg nem valósuló jövőtől. és persze Tőled. úgy éreztem, jó lenne még egyszer a szemedbe nézni, még egyszer megszorítani a kezed, és úgy menni el innen, ha most kell, hát akkor most. és mint a regényekben, rájöttem, hogy bármilyen rossz is éppen, bármilyen nehéz és kérdésekkel teli is éppen, én még maradni akarok. lehet, hogy most sok a küzdelem, lehet, hogy most nem tudom, merre várnak rám szívmelengető dolgok, de ha még lesz időm, utánaeredhetek megkeresni őket. esélyt szerettem volna még szerelemre, családra, boldogságra. ez jó, azt hiszem. de sokáig tényleg úgy éreztem, hogy most itt lehet, hogy meghalok. és sírtam, mert nem volt jó egyes-egyedül szembenézni ezzel a riadalommal. persze, tudom jól, a halál pont az a dolog, ahol nincs társ, ahol nincs, aki segíthet, az az a pillanat, ahol teljesen egyedül maradsz. mégis, a rosszullétemben eszembe jutott, amikor 40 fokos lázzal feküdtem itthon, Te öleltél és gyógyítottál, és amikor influenzás voltam, egy hétfői napon kijöttél, hogy meglátogass engem. e fölött szomorkodva indultam egyedül a traumatológiára. pont akkor hívtál. olyan természetes volt az egész, hogy fel sem tűnt a dolog furcsasága. jókor hívtál, nagyon kellett, el sem hiszed, mennyire. persze, mindig kell, hogy hívj, mindig nagyon kell, hogy telefonálj, hogy gyere, hogy légy, hogy létezz. .... én már kisajátítani sem akarlak. csak szeretni, természetesen, csendesen, addig, amíg úgy érzem, hogy szeretnem kell téged. ölelj mást, élj mással, nem akarlak teljesen. csak csendben szeretni, csak néha a szemedbe nézni és érezni a jelenléted. kifordítasz önmagamból.
"Ne tessen nyugtalankodni, mondta volna (a Kormos-anekdota szerint) az egyszeri szobafestő, EZ MÉG KAP FOGNI EGY VAJSZÍNŰ ÁRNYALATOT. Ebben az ígéretben telt az életünk, hogy igaz ugyan, hogy most így meg amúgy, botrányosan, de ne tessünk nyugtalankodni, mert ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot."
nem, nem bánok semmit.
leonard cohennel köszöntöttelek az életemben, és most edith piaffal foglak utadra engedni.
emlékszel? ott ültünk az autódban a januári mínuszokban, még csak kutattuk, felfedezgettük, ízlelgettük egymást, és Te betetted Piafot a lejátszóba. ahogy megszólalt a hangja, hihetetlen légkör költözött közénk, ott, a januári fagyban, a mára szétbombázott kossuth téri parkolóban.
aztán az utolsó napunkra, amelyről azt hittem, az együvé tartozásunk és összefonódásunk ünnepe lesz, a piaf filmmel vártalak. Te nem jöttél el, és vége lett mindennek.
hát, most edith piaffal gyászollak el Téged...
non, rien de rien, non, je ne regrette rien
c`est payé, balayé, oublié, je me fous du passé
nem, semmit, de semmit, nem, nem bánok semmit
minden ki van fizetve, le van söpörve, el van felejtve, teszek a múltra
még mindig egy boldog massza van a fejem helyén. nem tudom, meddig még, de minden perce áldás és minden pillanatát kiélvezem. tudom, hogy ez egy átmeneti állapot - egyszer vége lesz majd és felébredek, de nem félek, mert ma ma van és a holnappal majd ráérünk akkor foglalkozni, amikor eljön.
már egy hete, hogy együtt vagyunk. még mindig csak puhatolózunk és óvatos mozdulatokkal keressük a másikat. de jó így. nekem nem sietős sehová.
Az örömöt te hódítottad vissza nekem te hoztad napfényre a föld alól és mellém adtad hogy tápláljon hogy tápláljam
"e szerelem látogatónak jött a túlvilágról."
(Faludy György)
most egy széles mosoly az élet.
sosem voltam még ilyen boldog... pedig hetek óta a szemeink és a szavaink szerelmeskednek csak egymással.
nem tudom, mennyi még az első érintésig, mennyi még az első csókig... órák? napok?
lázasan vágyom, de nem siettetem.
túlcsordul bennem minden... szeretném leírni, de nem tudom. kevesek ehhez a szavak, kevés ehhez ez a földi világ.
oly' sok a gondolat és érzés idebenn, és tudom, ha nem írom le a pillanatig, amikor először egymásba kapaszkodunk (fizikailag is), akkor soha nem is fogom. és azt sajnálnám utólag, azt hiszem.
a legnagyobb csoda, amit most élek. köszönöm a Jóistennek, hogy ezt készítette nekem.
fájt, hogy Sz.-t el kellett veszítenem, de már tudom, ez a veszteség kellett ahhoz, hogy ez a csoda megtörténhessen.
ma egész nap Cohen dalát hallgattam az ágyban fekve, és lázasan Őrá gondoltam. este írt egy smst, hogy egész nap rólam ábrándozott.
ez a dal nekem Ő, meg ez az Érzés, amely most teljesen elborít. amíg élek, ez a boldog várakozás, ez a lázas epekedés fog eszembe jutni róla.
még nem éreztem hasonlót, és azt hittem, az én életemben nem is lesz ilyen. a legnagyobb áldása a Sorsnak, hogy tévednem kellett.
ébredés után indulok Pestre egy-két napra. kell már a messze, kell, hogy vigyen a vonat, húzzon a sín, és távol legyek pár lélegzetvétel erejéig innen. pedig most jó itt, most beburkol a város, oltalmaz és átölel - de ki kell szakadni innen, hogy örömmel visszatérjek. belátom, könnyű útra kelés lesz ez, a legkönnyebb, így, hogy ő is ott lesz, pár órával előttem utazik, és hogy vele (is) találkozom, aki miatt itthon újra értelmet nyertek az utcák, a terek.
bárhogy is alakulnak a következő napok és hetek, kegyelemmel teli időszak ez. ma megéreztem, amikor hívott. cudarul jó érzés gondolni valakire, aki tudod, hogy szintén gondol rád.
Szeretnék puha gyolcs is lenni - annyi mindent szeretne az ember boszorkány volnék és királykisasszony rohanó jeges patak - mosolygó tenger
De én őrszemnek költöztem a hegyre Vagy fellengzősebben: világítótoronynak Vagy népiesen: pásztorlánynak (milyen messze milyen közel a város és benne elbitangolt juhaim)
A konvektor aprókat kattan ez a hegy itt rámbízatott csőszeként csőszkunyhómba várlak őrizzük együtt a didergő fákat
nem vág igazán mostani élethelyzetbe a vers, de megfogott nagyon. pusztán csak ismerős helyzet, ismerős érzés.
most köszönöm, igen remekül vagyok. sok érzést és gondolatot terveztem ide leírni, de elmaradt. most harmónia van. nem tudom, még meddig, de nem aggódom és nem félek. belesimulok sorsom hullámaiba.
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, odavet egy megállást s elégülten tovább lép. Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, azért esek karodba, hogy magamat kifújjam s utána futni kezdjek más nők, más vágyak nyomán, megújuló erővel, erőddel s - ostobán? Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már, két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek? Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged...
Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. Sokan futnak előttem. Előtted én futok. Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
depresszió üzemmód ON. nyűgös vagyok, nem vagyok jól, nem találom a helyemet napok óta. mint aki idegen városban bolyong, úgy kóválygok az életemben most én is. minden olyan idegen, minden olyan távoli és érdektelen. lemerült az akksim, de annyira, hogy már Karcsi sem tudta feltölteni (neki eddig mindig sikerült). nincs mese, lépni kell valamerre. ez volt a point of no return. lépni kell, mert belepusztulok a vágyba.
"Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz. " (Bella István)
pokol volt ma. pokol. ezért most újra írok ide, szépen csendben, ezt nem lehet másképp kibírni. hosszú-hosszú idő után ma újra összeomlottam. hosszú-hosszú hetek után ma újra sírtam. sokat. ebben a napban egyetlen jó dolog van: hogy mindjárt véget ér. és mégis, ahogy ezt kimondom, mekkora szentségtörést követek el. hisz' kegyelmi állapotban vagyok, június 8-a óta ma este először. négy hónapja készülök erre, halogatom, tologatom magam előtt, és ma végre feloldoztattam bűneim alól. kell nagyobb csoda, mint az irgalom? nem, mert nincsen nagyobb annál.
de üresség van a szívben, teljes kipakoltság. lemerültek az akksijaim, ha már János sem tudta ma újratölteni, akkor végképp. ő volt az egyetlen, akinek mindig sikerült. és mostmár van még valaki. Karcsinak hívják. ma nem találkoztunk, sok-sok nap után először, ma nem volt közöttünk semmiféle kommunikáció. lehet, hogy ez szívott le ennyire? János édesebb volt, mint valaha. annyira látom és érzem rajta, hogy szeret. mesélte, hogy valamelyik nap látott valahol az út szélén, jött arra kocsival, rám akart dudálni, de gondolta mégsem, hátha megijednék.
szóval most pokol van, az az "állítsátok meg a világot..." érzés, és el nem tudom képzelni, hogy fogom átvészelni ezt a karácsonyi csimm-bummcirkuszt így.
persze tudom, hogyne tudnám: egyetlen mosoly a megfelelő helyről, egyetlen jó hír az éterből és minden kifényesedik... csak az a baj, hogy nincs mosoly és nincs jó hír. üresség van csak. kipakoltak mindent.
